Hetilap
2026. november 06. péntek – 5787. hesván 26.
péntek kabalat sabat 18:00 | gy. gy. 16:01 | szombat 10.00 | hávdálá 17.06. |
HÁJÉ SZÁRÁ (I. Mózes 23.1. - 25.18.) חַיֵּ֣י שָׂרָ֔ה
Sára halálával kezdődik, aki 127 éves korában hunyt el. Ábrahám, temetkezési helyet keresve megveszi a Máchpéla barlangot a hettita törzsfőnöktől, és ott temeti el feleségét. Ábrahám elküldi szolgáját szülőföldjére, Mezopotámiába, hogy a családjából feleséget hozzon fiának, majd Izsák feleségül veszi Rebekát, Betuél lányát.
„Sára élete”. A cím látszólag ellentmondásos, hiszen a szidra nem Sára életének, hanem halálának elbeszélésével kezdődik. A Tóra különös módon adja meg életkorát: száz év, húsz év és hét év. Bölcseink szerint a százhuszonhét esztendő ilyen részletezése Sára szépségét és ártatlanságát hangsúlyozza: százévesen is olyan szép volt, mint húszévesen, húszévesen pedig olyan ártatlan, mint hétéves korában. Egy midrási magyarázat szerint a Sátán beszámolt Sárának Izsák megkötözéséről, az Akédáról, de azt már elhallgatta, hogy fia megmenekült. Sára anyai szíve nem bírta el a hírt: holtan rogyott össze. Ábrahám négyszáz ezüstsékelért vásárolta meg a hettitáktól a Máchpéla-barlangot és a hozzá tartozó földterületet temetkezési helyül. Mai szóval élve konvertibilis valutával fizetett, vagy ahogyan az Írás fogalmaz: „sekel…, amilyen a kereskedők közt forgalomban van.” A Szentírás három nevezetes földvásárlást örökít meg. Az első Ábrahámé, a második Jákobé, aki száz keszitáért vásárolt földet Schem városánál. Dávid király pedig a későbbi Szentély helyéért fizetett. A szakasz részletesen beszámol a temetésről is. A zsidó hagyomány szerint az elhunytakat földbe helyezzük; a hamvasztás nem egyeztethető össze vallásunk temetkezési rendjével. A szidra másik fontos története Izsák házasságának előkészítése. Eliezer, a hűséges szolga Bétuél házába érkezik, hogy gazdája fia számára feleségül kérje Rebekát. Bétuél további sorsáról az Írás szűkszavúan fogalmaz: másnap reggel már Rebeka fivére, Lábán és az édesanyjuk búcsúztatja az útnak induló lányt. Végül Ábrahám is „megtért” őseihez. A Máchpéla-barlangban, Sára mellett helyezték örök nyugalomra.
A csodás módon született Izsáknak házastársat kellett találni, hogy az ősatya nemzetsége fennmaradjon. A cél azonban nem csupán a család továbbélése volt, hanem az Ábrahám által felismert és terjesztett egyistenhit továbbadása is. Ezért nem akart a bálványimádó kánaánita népek közül feleséget választani fiának. Ezzel a feladattal indult útnak hűséges szolgája, Eliezer, hogy gazdája rokonságában találjon társat Izsáknak. Választása végül Rivkára esett, akinek jósága és segítőkészsége mutatta meg, hogy méltó lehet Ábrahám családjához: nemcsak Eliezert kínálta vízzel, hanem önként vállalta tevéinek megitatását is. A történetben a jó cselekedetek gyakorlása válik a választás döntő szempontjává. Ez a zsidó hit egyik alapértéke: „Három dolgon áll a világ: a Tórán, az imán és a jó cselekedeteken”. A Talmud a személyes segítségnyújtás különleges értékét is hangsúlyozza. Az adomány fontos, de mások támogatásához jelenlétünkkel, időnkkel és munkánkkal is hozzájárulhatunk. Ez a gondolat az ötödik parancsolathoz is kapcsolódik. A „tiszteld apádat és anyádat” felszólítás az idős, támogatásra szoruló szülőkről való gondoskodást is magában foglalja. A tiszteletnek testi és lelki segítségben egyaránt meg kell mutatkoznia. A megfelelő ellátás biztosítása mellett a személyes figyelem, a rendszeres látogatás és a szeretetteljes jelenlét is nélkülözhetetlen. Hiszen „nagyobb érdem a saját kezű jó cselekedet, mint a pénz által mívelt”. A korabeli szokások szerint a kérő menyasszonyajándékkal, úgynevezett mohárral tartozott a leány családjának. Eliezer is ajándékokkal megrakodva érkezett Rivka apjának házába: „A szolga ezüst és arany edényeket, ruhákat és egyéb ajándékokat vett elő és adta azokat Rivkának és családjának”. Különösen fontos, hogy a család Rivka akaratára is kíváncsi volt. Amikor Eliezer útnak indult volna vele, így szóltak: „Hívjuk a leányt, és kérdezzük meg, akar-e menni ezzel az emberrel”. Izsák édesanyját, Szárát Ábrahám a Chét fiaitól vásárolt Máchpéla-barlangban temette el. A Rási által idézett midrás szerint Szárá életében különleges áldás kísérte a családi otthont: a mécses fénye szombattól szombatig nem aludt ki, áldás volt a tésztán, és felhő lebegett a sátor felett. Szárá halálával mindez megszűnt, Rivka érkezésével azonban visszatért. Így nyer mélyebb értelmet az Írás mondata: „Megvigasztalódott Jicchák anyja halála után”. Szárá temetésének elbeszélése Ábrahám emberi nagyságát is megmutatja. A hettita Efron előbb ingyen ajánlotta fel a Máchpéla-barlangot temetkezési helyül, Ábrahám azonban ragaszkodott ahhoz, hogy megfizesse az árát. Amikor Efron magas összeget szabott meg a barlangért és a hozzá tartozó földterületért, az ősatya alku nélkül fizetett. A hetiszakasz Ábrahám haláláról is beszámol: „Ábrahám boldog öregségben halt meg és tért meg őseihez. Eltemették őt Jicchák és Jismaél fiai a Máchpéla barlangjába”. Jismáél jelenléte különös jelentőséget kap: felnőttként is lerótta tiszteletét apja előtt, annak ellenére, hogy gyermekkorában el kellett hagynia az atyai házat. A gyászban a két fiú együtt állt apjuk sírjánál. A Máchpéla-barlang a család további nemzedékeinek is temetkezési helyévé vált. A hagyomány Chevron másik nevét, Kirját Árbát az ott nyugvó négy párhoz kapcsolja: Ádámhoz és Évához, Ábrahámhoz és Szárához, Izsákhoz és Rivkához, valamint Jákobhoz és Leához. Hagyományunk az elhunyt eltemetéséről való gondoskodást „cheszed sel emetnek”, igaz jó cselekedetnek nevezi. Olyan önzetlen szolgálat ez, amelyért nem várhatunk viszonzást, hiszen az elhunyt már nem adhatja vissza a vele tett jót. Izsák és Jismáél ebben a szolgálatban egyek voltak.
„Száz év, húsz év és hét év.” A Tóra akár egyszerűen azt is írhatta volna, hogy Sára 127 esztendőt élt. A bölcsek azonban minden szám mellé odahelyezik az „év” szót, és ebben külön üzenetet hallanak. A midrás szerint Sára százévesen olyan volt az ártatlanság tekintetében, mint húszévesen, húszéves korában pedig olyan szép volt, mint hétévesen. Ezt nem szó szerinti életrajzi leírásként érdemes olvasnunk, hanem tanításként arról, hogy az ember életének különböző korszakai miként alkothatnak egységet. A gyermekkor, a fiatalság és az időskor nem egymástól elszakított fejezetek: mindegyik hozzátesz valamit ahhoz, akivé válunk. Rási szerint a vers végén álló ismétlést is magyarázza: „Sára életének évei” mind egyformán jók voltak. Ez aligha azt jelenti, hogy Sára életében nem volt bánat vagy próbatétel. A Tóra maga is beszél a várakozásról, a veszteségről és a bizonytalanságról. A magyarázat inkább arra irányítja a figyelmet, hogy mindezek között is megmaradhatott benne az a belső minőség, amely életének minden szakaszát összekötötte. Talán ezért viseli a hetiszakasz a „Sára élete” címet, miközben rögtön a haláláról olvasunk. Sára életének jelentősége nem ér véget a halálával: Izsák gyásza, Rivka érkezése és a családi történet folytatása mind azt mutatja, hogy az ember öröksége tovább él azokban, akiknek átadott valamit önmagából. A 127 év így nem pusztán egy hosszú élet mérlege, hanem egy teljes életé: olyan életé, amelynek értéke minden korszakában jelen volt.
A mondat, amely szerint leendő feleségét édesanyja sátrába vitte Jichák, aztán megvigasztalódott vele Szárá halála után, zavarba ejtő. Édesanyát vagy feleséget, nevelőt vagy társat keresett? De jóindulatúbb magyarázatot is adhatunk: a család, az otthon nemzedékeken átívelő szentségét biztosította Rivka érkezése, átvette Szárá szerepét. Ha Szárá, aki a hetiszakasz elején meghal, hiányzik Jicháknak, az érthető. Akár az is, hogy nem maga megy el feleségért édesapja rokonságához. Élete során el sem hagyja a földet, ahol született, miközben édesapja is, fia, Jákov is, az ígéret minden örököse jár a korabeli Közel-Kelet mindkét hatalmi központjában, Babilonban és Egyiptomban is. Mindketten keresők, világcsavargók. Mindezt tudva különösen furcsának tűnik a gesztus, hogy a nagyon is aktív, határozott és éles eszű Rivkát Jichák, amikor összekötik az életüket, elhunyt édesanyja, Szárá sátrába viszi be. Joggal jegyzi meg Adina Lewittes rabbi, hogy nem kell Freud feltétlen hívének lennünk ahhoz, hogy megkérdezzük, anyát vagy feleséget lát inkább Rivkában Jichák. Egy midrás ennél kevésbé gyanakvó magyarázatot ajánl. Rivka érkezése után a sátorban zajló csodák, amelyek megszűntek Szárá halálakor, újra indulnak, péntek estétől fogva egész héten, folyamatosan égnek a gyertyák, és felhőként Isten dicsősége is ott lebeg újra a sátor felett. Szárá sátra a csodákat illetően nagyon hasonlít a pusztai Szentélyre és Salamon templomára is, ahol az oltár fénye sohasem aludt ki, ahogy a Találkozás Sátrán is rajta volt az Örökkévaló dicsősége. Szárá élete azt tanította meg nekünk, hogy minden valódi otthon apró Szentély, ma is elmondjuk a kohanita áldás szavait péntek esténként, gyerekeink megáldásakor. A család közössége, az otthonosság állt tehát helyre Rivka beköltözésével, azzal, hogy a következő nemzedék birtokba vette a szülők elhagyott otthonát. A zsidó élet a hétköznapi feladatok megszentelése, a kóserség az evés ritualizálása, a szombat a pihenésé és így tovább. A hétköznapok megszentelésének tere az otthon, amelyet Szára, aztán Rivka és Jichák, az ő nyomukban pedig, mi, aztán az utánunk következők szentelnek majd meg.
Bedő Viktória, a New York-i Jewish Theological Seminary rabbi szakos hallgatója Rivká és Jichák találkozása összetett képet fest az ókori izraelita társadalom – alapvetően a férfidominanciával jellemezhető – párkapcsolatairól. A szemkontaktus az egyetlen kommunikáció köztük a – szertartás és aktív beleegyezés nélkülinek tűnő – házasság elhálása előtt. Egyes rabbinikus kommentárok szerint Rivká az első pillanattól kezdve mélyen tisztelte Jichákot, akit imádkozás közben pillantott meg. Szerintük Rivká úgy érezte, mintha „Isten angyalát” pillantotta volna, és nem leszállt, hanem a csodálattól vagy a tisztelettől leesett a tevéről. Azt, hogy lefátyolozta az arcát, a szemérmesség megnyilvánulásaként értelmezi számos hagyományos magyarázat. A Tóra szövege, más bibliai motívumokkal és más ókori keleti népek szokásaival összeolvasva azt mutatja, hogy a kép sokkal összetettebb, több ez a jelenet, mint pusztán a nő csodálata a férfi iránt. Rivká nem pusztán passzív és engedelmes asszony, személyisége sokkal kezdeményezőbb, mint ahogy a fenti kommentárok feltételezik. A lefátyolozás például, az akkád esküvői szokásokból kiindulva, nem feltétlenül szemérmetességből történt, Rivká ezzel aktívan jelezte Jicháknak, hogy beleegyezik a házasságba. Bár a szolgáló „magával vitte” Rivkát, az előzményekből kiderül, hogy saját maga döntött úgy, hogy a szolgálóval tart. Egy rabbinikus értelmezés szerint ráadásul családja ellenkezése dacára döntött így. Az isteni küldetés teljesítése kedvéért szülőföldjét otthagyó, nagy útra kelő szereplő motívuma Ávráhámot, az első ősatyát idézi. Rivká, és nem Jichák, jeleníti meg ebben a fejezetben a vándorlás és a keresés archetípusát Mielőtt Rivká útra kel, ezt az áldást kapja: „Nővérünk, legyen utódaid száma ezer és tízezer! Foglalja el utódod gyűlölői kapuját!”. Ábrahám nagyon hasonló áldást kap Istentől az előző hetiszakaszban: „gazdagon megáldalak, és úgy megsokasítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint az ég csillagai, vagy mint a homokszemek a tenger partján. „Foglalja el utódod ellenségei kapuját!”. Talán ezért sem meglepő, hogy a rabbinikus hagyomány egy része erőteljesen hangsúlyozta a szolgálóval tartó Rivká bátorságát. Egy midrás szerint az Istenben bízó és családját hátrahagyó Rivkának köszönhető, hogy Isten megváltotta Izrael népét Egyiptomból. E midrás szerint nemcsak Ábrahám családtörténete folytatódott Rivka és Jichák házasságával, hanem Rivká bátorsága is folytatódik Izrael népének egyik legalapvetőbb narratívájában, az egyiptomi kivonulásban. A midrás központi helyet ad Rivkának a zsidó történelemben, de nemcsak azért, mert Jákob anyja, hanem mert maga is független, kezdeményező nő volt, amint ezt a következő hetiszakaszban is bizonyítani fogja. Számomra Rivká története és Ábrahámot idéző jelleme bizonyítja, hogy ősatyáink és ősanyáink egyaránt pótolhatatlan szerepet játszanak történelmünkben.
HÍREK A VILÁGBÓL