Hetilap
2026. október 23. péntek – 5787. hesván 12.
péntek kabalat sabat 18:30 | gy. gy. 17:23 | szombat 10.00 | hávdálá 18.26. |
LECH LEHÁ (I. Mózes 12.01. - 17.27.) לֶךְ־לְךָ֛
Ábrahám elhagyja szülői házát, és Kánaánba, az Ígéret Földjére indul, ahol az egyistenhitet hirdeti. Útját számos megpróbáltatás kíséri: Egyiptomba kerül, majd családi nehézségekkel, köztük az Ismáél körüli bonyodalmakkal kell szembenéznie. Végül körülmetéli magát, és ígéretet kap az Ö.valótól, hogy felesége, Sára fiút szül neki.
Lech-löchá (לֶךְ-לְךָ) hetiszakaszunk a három ősatya életén keresztül kezdi elbeszélni Izrael népének őstörténetét. Közülük az első, Ábrahám meghatározó szerepet tölt be: ő az egyistenhit nagy tanítója. A babilóniai Úr városából származott, majd családjával Cháránban telepedett le. Innen szólította útra az Ö.való: „Menj el magadnak országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, mit mutatok neked, és nagy néppé teszlek.” A rabbinikus hagyomány szerint Ábrahám tíz próbatételen ment keresztül Ezek egyike szülőföldjének elhagyása volt. Babilóniában többistenhit és bálványimádás uralkodott. A hagyomány úgy tartja, hogy Ábrahámot tüzes kemencébe vetették, mert nem volt hajlandó i.tenként imádni a királyt. Ő ekkor már felismerte az egyetlen Ö.valót, aki megmentette a tűzhaláltól. Szülőhazájának elhagyása ezért többet jelentett puszta vándorlásnál: szakított apja hitével, és az egyistenhit szolgálatába állt. Noáchhal ellentétben nem elégedett meg saját hitének megélésével, hanem másokkal is megismertette azt. Családján kívül magával vitte Kánaánba „a lelkeket, kiket szerzett Cháránban”. Az egyistenhit erkölcsi tanításait mindennapi tetteiben is követte. Békeszeretetéről tanúskodott, amikor unokaöccsének, Lótnak engedte át a választás lehetőségét, így neki jutott a termékenyebb vidék. Amikor azonban Lót fogságba esett, Ábrahám fegyvert fogott a kiszabadításáért. Győzelme után lemondott a hadizsákmány őt megillető részéről. „Még egy fonalat vagy cipőfűzőt sem veszek el tőled” – mondta Szodoma királyának. Kánaánba érve széltében-hosszában bejárta az országot, amelyet az Ö.való az ő utódainak ígért: „Azon a napon szövetséget kötött Isten Ábrahámmal, mondván: utódaidnak adom ezt az országot Egyiptomtól a nagy folyóig.” Az ígérethez hozzátartozott az utód születése is, hiszen Ábrahám ekkor még gyermektelen volt. „Ő hitt Isten szavában és ez nagy érdeme volt.” A midrás számos elbeszéléssel egészíti ki a bibliai történetet Ábrahám nem tudta elfogadni a bálványimádást. Apjának, Teráchnak is bizonyítani akarta, hogy a bálványszobrok élettelenek, ezért összetörte őket. Maga indult a legfelsőbb erő keresésére. Eleinte a természeti erőkben és az égitestekben – a tűzben, a vízben, a Napban és a Holdban – vélte felismerni azt. Végül megértette, hogy a természet valamennyi jelensége az egyetlen, láthatatlan Ö.való alkotása, és az ő uralma alatt áll. Ezért tekintjük Ábrahámot az egyistenhit „atyjának”. Eredetileg Ávrámnak hívták; nevét az Ö.való változtatta meg a „hé” betű hozzáadásával, ezzel az ígérettel: „népek atyjává teszlek”. A rabbinikus tanítás szerint Ábrahám a népek tanítója. Ábrahám tanítványainak számítanak mindazok, akik erényeit, mindenekelőtt jóakaratát és szerénységét követik. A zsidó nép tőle származtatja magát, ám „gyermekei” közé tartoznak azok is, akik elfogadják tanítását. Ezért szerepel a zsidó vallásba betérő férfiak vallási nevében az „Ábrahám fia”, a nőkében pedig az „Ábrahám leánya” megjelölés. A közösséghez tartozásnak tehát nem kizárólag a származás az alapja. Hetiszakaszunk elbeszélése szerint Ábrahám felesége, Szárá még nem szült gyermeket, amikor az Ö.való szövetséget kötött férjével. Szárá szolgálója, Hágár azonban fiút szült Ábrahámnak, aki a Jismáél nevet kapta. A később született Jicchák és Jismáél így féltestvérek voltak. Az arab hagyomány Jismáélt az arabok ősatyjaként tartja számon. A két nép eredettörténete tehát közös ősre vezethető vissza. Ábrahámot az arab nyelvben Ibrahimnak nevezik, és az Ö.való barátjaként is tisztelik. Erre utal Chevron arab neve, az al-Halíl is, amelynek jelentése: „a barát”. Brit milá A hetiszakasz a brit milá, vagyis a körülmetélés parancsával zárul. A szertartást mindmáig Ábrahám szövetségébe való felvételnek nevezzük: „Nyolcnapos korában metéltessék körül minden fiúgyermek minden nemzedékben… örök szövetség lesz ez köztem és köztetek.” Jismáélt tizenhárom éves korában metélték körül. A szertartás az iszlám hagyományban is jelen van, elvégzésének életkora azonban közösségenként eltér. A bibliai elbeszélés a zsidók és az arabok hagyományában számon tartott rokonságra is emlékeztet. A történelem tanúsága szerint kevés dolog okoz annyi szenvedést, mint a testvérgyűlölet. Napjaink eseményei is arra figyelmeztetnek: Ábrahám örökségéhez nem csupán származásunkkal, hanem tetteinkkel válhatunk méltóvá. Az ősatya igazi tanítványai azok, akik jóakaratát, szerénységét és békeszeretetét követik.
„Menj el”. Az Ö.való arra szólította Ávrámot, hogy hagyja el szülőföldjét és atyja házát: „telepedj le azon országban, melyet megmutatok neked… megáldom, aki téged áld, és megátkozom, aki téged átkoz”. Ávrám, a későbbi Ábrahám feleségével, Szárával, unokaöccsével, Lóttal és háza népével érkezett Kánaán földjére. Amikor éhínség támadt az országban, Egyiptomba mentek. Ávrám az ottani erkölcsöktől tartva húgának nevezte feleségét. Az Ö.való azonban megóvta Szárá becsületét. Egyiptomból visszatértek Kánaán déli vidékére. Ávrám és Lót egyaránt nagy vagyonnal és népes nyájakkal rendelkezett, a legelők azonban szűkösnek bizonyultak számukra. Ezért különváltak: Lót a termékeny Jordán-völgyet választotta, és Szodoma közelében telepedett le. Közben kitört az első „világháború”: két szövetségbe tömörült királyok harcoltak egymással, és Lót fogságba esett. Egy menekült vitte meg a hírt „Ávrámnak, a hébernek”, hogy unokaöccsét elhurcolták. Itt fordul elő először a Tanachban a „héber” megnevezés, amely mindmáig a zsidó nép és vallás egyik jelzője. Egyik értelmezése szerint azt jelenti: „túlparti”, hiszen Ávrám az Eufrátesz túlsó partjáról érkezett Kánaánba. Más magyarázat Éberhez, Sém leszármazottjához köti az elnevezést. A nemzetségi sor Sémmel, Noé fiával kezdődik, őt Árpáksád, majd Selah és Éber követi. Bár Éber Sém dédunokája volt, a héber bibliai szöveg egy helyen Sémet Éber fiainak atyjaként említi. Kapcsolatukat szellemi értelemben is magyarázzák: a hagyomány szerint Sém és Éber olyan iskolákat alapítottak, amelyekben az egyistenhitet tanították. A magyarázók szerint Jákob is náluk tanult, mielőtt Lábán házába költözött. Ávrám, a héber, szolgájával, Eliezerrel és háromszáztizennyolc emberével legyőzte a királyokat, és kiszabadította Lótot.
Ávrahám a hetiszakasz elején azt a feladatot kapja az Örökkévalótól, hogy telepedjen le Izraelben, ő azonban, alig pár mondattal később, Egyiptomba menekül az éhínség elől, és azt, amit ott tesz, ő is, utódai is megteszik még többször. Miért? Ávrahám önző anyagi és biztonsági érdekektől vezetve átengedi Szárájt a fáraónak, kísérletet sem tesz megóvására. Később is sokszor viselkedik csúnyán feleségével, a legutolsó eset az, amikor elviszi egyetlen közös gyermeküket, Izsákot, hogy az Örökkévaló parancsát követve feláldozza a Mória-hegyén és nem rajta múlik, hogy a történet máshogy végződik. Ami az Örökkévaló iránti feltétlen hűség egyfelől, másfelől szörnyű árulás például Szárájjal szemben. Feltűnő, hogy Ávrahám az eset után egy másik településen, Beer-Seván él, míg Sára Kirját Árbán, ott is hal meg, erről igen kevéssel azután értesülünk, hogy Jichák megmenekül és van ok feltételezni, hogy Száráj ebbe halt bele. Ávrahám életében megismétlődik továbbá az az eset is, hogy átengedi feleségét egy másik férfinek, Gérár királyának, Abimeleknek. Szinte pontról-pontra ismétlődik meg ugyanaz, hogy azután újra megismétlődjön Jicchákkal és Rivkával. Van azonban egy másik ismétlődés-hálózat is, amelyet szintén elindít a történet. Ávrahám unokája, Jákob és gyermekei József nyomában szintén visszatérnek Egyiptomba, ahol egy idő után szintén elnyomatásban élnek majd és ismét látványos csapásokkal kell beavatkoznia az Örökkévalónak, amelyek a fáraót és háza népét egyaránt érintik, ahhoz, hogy megint kiszabadítsa őket. Még továbbá Száráj maga is – többszörös áldozatként – vétkezik, méghozzá egy egyiptomi nő, Hágár és a gyermeke ellen, amikor ráveszi Ávrahámot, hogy űzze el őket, Hágárt és Ismáelt. Száráj ráadásul ugyanazért féltékeny Hágárra, mint később az egyiptomiak a zsidókra, mert túlzottan termékenyek. Száráj érthető okból félti dominanciáját a nővel szemben, aki Ávrahámnak gyermeket szült, az egyiptomiak pedig afféle családon belüli idegenként, ötödik hadoszlopként tekintenek Ávrahám leszármazottaira Yohanna Kinberg rabbi szerint, akinek értelmezése jól alátámasztható a zsidó értelmezési hagyományból is. Lemenni Egyiptomba mintha azt jelentené, engedni rossz késztetéseinknek, megismételni a rossz családi mintázatokat. Ebből kitörni volna a Tóra célja, Egyiptom végleges elhagyása.
Dr. Komoróczy Szonja, E rövid történet alapmotívuma háromszor is előfordul Mózes első könyvében: Ábrahám először Egyiptomba, másodszor a filiszteusokhoz, és Izsák szintén a filiszteusokhoz menekül, és hazudja nővérének a feleségét. A történet apróbb részleteiben is felfedezhetünk ismétlődő motívumokat, pl. József testvérei is az éhínség elől menekülnek Egyiptomba, Ábrahám leszármazottai máskor is idegenként válnak szexuálisan kiszolgáltatottá, és mindegyikük hatalmi pozícióban levő ember áldozata lesz: egyik dédunokáját, Dinát egy uralkodó fia megerőszakolja, a másikat, Józsefet pedig Egyiptom Potifárné zaklatja, majd őt vádolja nemi erőszakkal. (A Tórában nem csak nő lehet tehát az áldozat, és a vádak is lehetnek hamisak.) Az irodalomtudomány az ilyen ismétlődő motívumokat irodalmi vándortémáknak, toposzoknak nevezi, és hangsúlyozza, hogy ezek a bennük szereplő rokon motívumok által hasonló képzeteket váltanak ki (pl. ősz = öregedés, tél = halál), és hasonló üzenetekkel társulnak. A rabbinikus szövegértelmezési hagyomány is különös jelentőséget tulajdonít az ismétlődő motívumoknak. A zsidó hagyomány fennmaradásának egyik kulcsa az volt, hogy mindvégig ragaszkodott az ősi szövegekhez, időtlen igazságként tekintve azokra. A hagyomány ősi történeteket értelmez újra és újra, hogy útmutatást keressen aktuális kérdések kapcsán. Hirs Leib Berlin, a volozsini jesiva híres vezetője szerint azért kezdődik a Tóra a legendákat és meséket tartalmazó Beresit könyvével, mert ezeken keresztül tanuljuk meg a morális viselkedést és az értékeket, amelyek alapjaira a későbbi könyvek a törvényeket helyezik. Intellektuális kötelességünk tehát, hogy a történet számunkra kényelmetlen motívumaival is foglalkozzunk, és ne mentsük fel Ábrámot azzal, hogy más volt akkoriban a társadalmi norma. A #metoo kampány nyomán elkerülhetetlen, hogy feltegyük magunknak az aktuális kérdéseket: Mit tanítanak nekünk ezek a történetek a kiszolgáltatottságról, a szexuális beleegyezésről, a szemlélő felelősségéről (bystander responsibility)? Felmenthetjük-e Ábrahámot vagy a hagyomány, a történelem és a közélet többi alakját, ha nem veszi figyelembe mások pszichikai és szexuális integritását? Ábrahám, aki a midrások szerint fellépett a bálványimádás ellen, és aki vitába szállt Istennel a szodomai ártatlanok érdekében, a feleségét ebben a helyzetben nem védte meg. Még a legjobb indulatú olvasat szerint is kétszer passzív belenyugvással asszisztált Sára szexuális megalázásához. Az alaptörténet Tórában előforduló változataiban a társadalmilag vagy politikailag gyengébb szereplők szexuális kiszolgáltatottsága ellen közvetlen környezetük nem lépett fel. Isten azonban igen: a fáraót megbüntette, a filiszteusok királyát pedig megóvta a bűn elkövetésétől. Az Örökkévaló akkor is elítéli és megbünteti a szexuális integritás megsértését, ha ezt a társadalom büntetlenül hagyja.
HÍREK A VILÁGBÓL