Hetilap
2026. október16. péntek – 5787. hesván 05.
péntek kabalat sabat 18:30 | gy. gy. 17:36 | szombat 10.00 | hávdálá 18.38.
NOÁ (I. Mózes 6.9. - 11.32.) נֹ֔חַ
Mózes első könyvének második szidrája. Elbeszéli, miként jutott az emberiség olyan mély erkölcsi romlottságba, hogy az Örökkévaló elhatározta: özönvízzel vet véget a világ pusztulásra érett rendjének. Egyedül Noét találta méltónak a megmenekülésre, ezért arra utasította, hogy építsen bárkát, amely családjának és az állatvilág képviselőinek is menedéket nyújt.
Noé igaz ember volt. Amikor az Ö.való látta, hogy “megtelt a föld gonoszsággal”, és elhatározta, hogy özönvízzel sújtja a világot, őt és családját megkímélte. Arra utasította, hogy építsen bárkát, amelyben átvészelhetik a közelgő pusztítást. A hagyomány szerint Noé 120 éven át dolgozott a bárkán. A hosszú építkezés lehetőséget adott arra, hogy az emberek felfigyeljenek munkájára, és megkérdezzék, miért készíti ezt a hatalmas hajót. Válasza figyelmeztetésül szolgálhatott volna, ám kortársai nem hallgattak rá. Az állatvilág fennmaradását is a bárka biztosította: a nem tiszta állatokból egy-egy pár, egy hím és egy nőstény kapott benne helyet. A tiszta, áldozatra is alkalmas állatokból Noé hét-hét párt vitt magával. Negyven napon és negyven éjszakán át esett az eső. A hagyomány szerint a vízben élő halak túlélték az özönvizet. Az Írás három mozzanattal érzékelteti az özönvíz erejét: A víz egyre gyarapodott, és felemelte a bárkát. Az áradat elhatalmasodott, a bárka pedig a víz felszínén úszott. A víz a hegyeket is elborította, tizenöt könyöknyivel emelkedve föléjük. Amikor az áradat apadni kezdett, Noé előbb egy hollót, majd egy galambot küldött ki, hogy megtudja, elhagyhatják-e már menedéküket. A galamb második útjáról friss olajfalevéllel a csőrében tért vissza. Harmadik alkalommal már nem tért vissza a bárkába. Miután Noé kijött a bárkából, hálaáldozatot mutatott be az Ö.valónak. Az Ö.való szövetséget kötött vele: többé nem pusztítja el özönvízzel a föld minden élőlényét. A szövetség jeléül a szivárványt adta. Az ember addig növényi táplálékon élt; az özönvíz után az Ö.való megengedte a hús fogyasztását is, a vérét azonban szigorúan megtiltotta. A zsidó hagyomány a Tóra szavaiból vezeti le Noé fiainak hét törvényét. Ezek az egész emberiségre vonatkozó erkölcsi alapelvek az igazságos társadalmi együttélést szolgálják. Noé fiainak hét törvénye: Az igazságszolgáltatás intézményeinek felállítása. Az istenkáromlás tilalma. A bálványimádás tilalma. A tiltott nemi kapcsolatok tilalma. A vérontás tilalma. A lopás és rablás tilalma. Az élő állatból levágott testrész fogyasztásának tilalma.
Legismertebb elbeszélése az özönvíz története, amelyhez hasonlót más ókori kultúrák is megőriztek. A zsidó Biblia azonban elsősorban az erkölcsi tanításra helyezi a hangsúlyt: az ember feladata, hogy legyőzze rossz ösztöneit, a világ fennmaradása pedig i.teni cél. Noách és az özönvíz Az özönvíz nemzedékének romlottsága pusztuláshoz vezetett. Noách kegyet talált I.ten szemében: igaz emberként vele kezdődhetett újra az élet az özönvíz után. Különös, hogy az Ö.való az emberi szív rosszra való hajlamával indokolja a pusztítást, majd később a föld megkímélését is. Az özönvíz előtt így szól: “Látta Isten, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és szíve gondolatai ösztöne csak gonosz egész nap”. Noách hálaáldozatát elfogadva pedig kijelenti: “Nem átkozom el többé a földet az ember miatt, mert az ember szívének ösztönei rosszak ifjúságától kezdve”. A különbség az “ifjúságától kezdve” kifejezésben rejlik. Az ember ösztönökkel születik, de képes szabadon választani és felülkerekedni rajtuk. A nevelés feladata, hogy önuralomra tanítson, és korlátok közé szorítsa a rosszra hajló késztetéseket. “Ki a hős, ki legyőzi ösztöneit”. Az ilyen igaz emberekre épülhet a világ. Ezt a gondolatot őrzi a zsidó hagyomány is, amely szerint a világ harminchat igaz ember érdeméért marad fenn. Bábel tornya A hetiszakasz másik ismert története Bábel tornyáról szól. “Így szóltak: építsünk várost, benne egy tornyot, mely az égig ér, hogy nevet szerezzünk magunknak…”. A legenda szerint az építőket elbizakodottság vezette: az Ö.valót akarták letaszítani trónjáról. Munkájukat azonban civakodás, erőszak és egymás meg nem értése kísérte, ezért “Isten szétszórta az embereket a föld egész felületére”. A történet ma is megszólít bennünket. A tudomány és a technológia sikerei könnyen azt az érzést kelthetik, hogy az emberi képességeknek nincs határuk. Pedig a természet törvényeit nem mi alkotjuk, csupán felfedezzük, tudásunk pedig minden eredményünk ellenére véges. Az embernek ezért rossz ösztönei mellett oktalan büszkeségét is le kell győznie. Az özönvíz és Bábel tornyának közös tanítása: ahol az erőszak uralkodik, ott a tudományos fejlődés önmagában nem teszi boldogabbá az embert. Élhető világot az önuralom, az alázat és az egymás iránti felelősség teremthet.
A cél, amelyre a bábeli torony építői törtek, az volt, hogy megszüntessék a különbséget Isten és ember között, hogy olyan világot építsenek fel, amelyben nincsenek többé különbségek. A zsidó hagyomány egyik ötlete, hogy a Bábel tornya történetét egyfajta antiutópiaként értse. Az özönvíz utáni világ lassú újjáépülésének elbeszélését meglepő kitétel zavarja meg, Noé egyik fia, Jáfet leszármazóiról olvassuk, hogy az ő lemenői közül váltak ki „a szigeti népek, országaikban, mindegyik a maga nyelve szerint, családjaik szerint, népeikkel. Alig pár sorral Bábel tornyának története előtt azt olvassuk, hogy az emberek, de legalábbis egy részük feltétlenül, különböző nyelveket beszéltek. Hogyan állt helyre Bábel tornyának építésekor az egykori nyelvi egység, amelyet aztán újra össze kellett zavarnia az Örökkévalónak? Jonathan Sacks volt brit főrabbi szerint a nyelvek egysége Bábelben nem adottság volt, hanem kényszer. A teljes emberiséget egységesíteni akarták újra egyetlen, minden mást felülmúló jelentőségű cél elérésének érdekében, hogy saját erejükből érjék el az isteni szférát, hogy önmagukat az embert istenné tegyék, akkora építményt húzzanak fel, amely eléri a mennyet. Az emberek világának természetes és kiküszöbölhetetlen velejárója a sokféleség és a megértés hiánya is meglehetősen gyakran. Akik azt a célt tűzik ki maguk elé, hogy megteremtsék az emberiség teljes egységét és uniformitását, ennek révén pedig meghaladják az emberi állapotot, veszélyes utópisták, akik, ha sikeressé válnak, totalitárius társadalmakat rendeznek be. Ez a XX. századi érzékenység olvastatja Jonathan Sacks-szel egy ellenutópia elbeszélésének a Bábel tornya sztoriját, amelyben egyforma téglákból építik egyforma munkaerők a tökéletesnek szánt világot. Az özönvíz utáni világ a teljes káoszra felel, amely az özönvizet megelőzte, a teljesen széteső, szervezetlen közösségek rémképére, ahol „mindenki háborúja zajlott mindenki ellen”. Ezt akarta meghaladni az özönvizet követő nemzedékben a társadalmiság újjászervezése, amely Sacks szerint túlságosan jól sikerült, ezért olvasható a torony története az első totális állam kiépítésének kísérleteként is, amely azonban eleve kudarca ítéltetett. Ironikus gesztusa a szövegnek a figyelmeztetés, hogy Istennek le kellett ereszkednie, hogy egyáltalán lássa, hogy állnak a torony építési munkálatai. Az Örökkévaló szelíd büntetést ró a résztvevőkre, helyreállítja a köztük meglévő különbségeket, megengedi, hogy különbözőek, vagyis mindannyian önmaguk lehessenek, saját hagyományaikból kiinduló közösségeket alkothassanak újra, amelyek bekalkulálják együttműködéseikbe, hogy lesznek mindig közöttük jól-rosszul kezelhető, kölcsönös megértési nehézségek, ezek fennmaradása az emberi világ sokszínűségének garanciája.
Radnóti Zoltán rabbi. Az Ember teremtésétől tíz nemzedék telt el Noéig, majd még tíz Ábrahám megszületéséig. Bábel tornyának története Noé és Ábrahám születése között játszódik, ám nincs pontosan megnevezett szereplője és dátuma. A Tóra pusztán ennyit ír: „A földön minden népnek közös nyelve volt”. A történet lényege mégsem a közös nyelv, hanem az abból származó közös akarat és a közös tett minősége és milyensége. A szereplők önmaguknak akarnak várost és benne egy tornyot építeni, amelyet mindenki, mindenhonnan láthat. Egy tornyot, amelyen fel lehet menni az égboltozat fölé is, hogy ott akár Istennel is megharcoljanak. A történetből úgy tűnik, az építkezők tudatában voltak annak, milyen ereje van a kimondott közös szavaiknak, hiszen a világ teremtésének isteni nyelvét, a „láson hákódes”-t használták. E teremtő erővel bíró nyelv központi fontosságú a történetben. Amit a közös nyelvünkön kimondunk, az örökre közöttünk marad. Átadunk és elfogadunk szavakat, amelyek teremthetnek és rombolhatnak is – ez ember és Isten kapcsolatára is igaz. Addig öröm adni és addig tartozunk össze, ameddig a másik öröme számunkra is öröm. Ha a másik teherré válik, akkor kezdődik el egy kapcsolat válsága. Bábel történetében a közös nyelvet beszélő, közös várost építő népek számára teherré vált a Teremtő (Erő). Hitték, hogy a felépülő metropolisz mérete és a város közösségének ereje hasonló áldással bír, mint Isten. Az isteni nyelvet bírták, az isteni magasság meghódítását már megkezdték, így okkal remélhették az isteni erő és hatalom megszerzését - ám immáron Isten nélkül. A „torony” jelkép, ahol össze lehet gyűlni, ahol érezni lehet a hatalmasságot, a teremtő és magasba törő erőt, ami éppen ellentéte Isten ódivatú és „vízszintes” Éden kertjének. Önzés, nagyravágyás és birtoklásvágy; a bábeli történet kulcsszavai. Ám ezek mind-mind természetes tulajdonságok, amelyek - kordában tartva - hasznosak a túlélés biztosításához, az élet fenntartásához. A város és a torony történetének egyik olvasata e kettősséget emeli ki: Isten elvette azt a különleges, teremtő erővel bíró közös nyelvet, amely miatt az ember már-már Istennek gondolta magát. Ezt a nyelvet csak a Tóraadás pillanatában adta vissza, azért hogy ne az öncélú kevélység, hanem a Törvény, azaz csakis a nemes világépítés nyelve legyen.
Dr. Vajda Károly „Szerezzünk magunknak nevet, hogy szét ne szóródjunk az egész földön.” Rabbi Nátán összekapcsolta ezt a mondatot a Semot 23:13 versével, mely tiltja Isten nevén kívül más (isten) nevének említését. A neves tanaita föltételezi, hogy a Bábel tornyát építők kissé eufemizáló módon, de a bálványimádás szándékát fejezik ki. Valószínűsíti e feltevést, hogy a névszerzés tervét megfogalmazó mondatra következő vers második szava az eddig csak elvétve használt négybetűs istennév. Tovább erősíti e fölvetést, hogy a torony történetében az Örökkévaló más megnevezése elő sem fordul. Annak bizonyítéka, hogy a saját nevezetesség hajhászása ellentétes a monoteista jámborság eszményével, kvázi bálványimádás, a névtan segédtudományával már a zsidó vallásosság korai korszakaiban is visszaigazolható számtalan olyan zsidó névformából, mely nem egyszerűen viselőjének valamely tulajdonságát írta le, vagy épségének, szépségének vágyát fogalmazta meg, hanem az Örökkévalóval kötött szövetség kötelékébe vonta be a név viselőjét. Azt, hogy a szétszóratást a Babilóniába hurcolt zsidóság az Örökkévaló nevére hozott szégyen miatt kirótt büntetésként értette, talán ez a történet is befolyásolta, hiszen a bábeli torony építőinek szájáról hallatszik először az ettől való félelem, s esik meg velük büntetésként épp az, amitől rettegnek: a szétszóratás. Érdemes továbbá megjegyezni: a modern zsidó vallásbölcseletnek a például a Beresit 11:7-ben is előforduló, Istenre vonatkozó, többes szám első személyű igealakok értelmezéséhez nincs szüksége angyalseregek és égi udvartartás föltételezésére. A modern értelmező nem szorul rá arra, hogy az Örökkévalót antropomorfizálja, udvaroncokkal körülvett királyként képzelje el. A szóban forgó többes szám első személyű, ún. kohortatív, azaz fokozottan cselekvésre buzdító alakok egyfajta beszédkonvenció részei. Ahogyan a szakácskönyvek „Vegyünk egy csipetnyi sót!” fölszólítása is csak az olvasóra egymagára vonatkozik, s sosem fordul elő, hogy a szakácskönyv írója annak olvasójával együtt közösen vesz egy csipetnyi sót, a bibliai versek e többes számú igealakjainak is csak stiláris, hangulati jellegük van.
HÍREK A VILÁGBÓL