Hetilap
2026. október 9. péntek – 5787. tisri 28.
péntek kabalat sabat 18:30 | gy. gy. 17:50 | szombat 10.00 | hávdálá 18.51. |
BERÉSIT (I. Mózes 1.1-6.8.) בְּרֵאשִׁ֖ית
A világteremtés történetét, az ősi zsidó felfogás szerint. A szidra leírja az első emberpár, Ádám és Éva bűnbeesését, kiűzetését az Éden kertjéből és az emberi civilizáció első lépéseit a mezőgazdaság, állattenyésztés, a szerszámkészítés és zene terén. A szakasz Noé születésével zárul.
Szimchát Tórát követően ezen a héten Mózes első könyvével ismét elölről kezdjük a Tóra olvasását, hiszen a tanulást sosem fejezzük be. Mózes első könyve tizenkét hetiszakaszból és ötven fejezetből áll. A könyv és az első hetiszakasz neve Börésit (בְּרֵאשִית), amelynek jelentése: kezdetben. Már a Tóra első sorai is kérdéseket ébresztenek bennünk. Ezek közül most hármat járunk körül, a hagyomány magyarázatait követve: Az első kérdés: miért béttel kezdődik a Tóra, és miért nem a héber ábécé első betűjével, az aleffel? A számos magyarázat egyike szerint a báruch, vagyis az áldott szó béttel, míg az árur, vagyis az átkozott szó aleffel kezdődik. Aki a Tórát tanulmányozza és betartja a parancsolatait, annak áldásban legyen része. A második kérdés: ha Ezra időszámításunk előtt körülbelül 470-ben törvénykönyvvé nyilvánította a Tórát, miért nem a második könyv közepén, a parancsolatok felsorolásával kezdődik? A hagyomány magyarázata szerint a világ teremtésének, valamint ősapáink és ősanyáink cselekedeteinek története azt bizonyítja, hogy az Ö.való Izrael gyermekeinek ígérte a földet, amelynek több részét meg is vásárolták az őslakóktól. E magyarázat szerint ezért senkinek sincs joga vitatni a zsidó nép jogát a Szentföldhöz. A Tóra ugyanakkor a 613 parancsolatot is tartalmazza, és a hozzájuk kapcsolódó történetek segítenek megérteni azok hátterét. Ilyen például a felszólítás: ne ölj! Már az első hetiszakaszban tanúi vagyunk az első gyilkosságnak, amikor Káin megöli Ábelt. Testvérgyilkosság történik. Bizonyos értelemben minden gyilkosság testvérgyilkosság, ha elfogadjuk, hogy mindannyian Ádámtól és Évától származunk. Az első hetiszakasz tíz nemzedék sorsát beszéli el. Az első emberpár bűnbeesésének következménye a halál. Az ember életre született; a történet szerint Ádám és Éva rossz választása, engedetlensége tette halandóvá. A bűnbeesés előtti békét az együtt legelő farkas és bárány képe érzékelteti. A harmadik kérdés: miért hangzik el már az égitestek teremtése előtt a felszólítás: legyen világosság! A magyarázat szerint a Tóra fénye jelenti számunkra a világosságot. Ezért kell olvasnunk, tanulmányoznunk és követnünk a tanításait. A tanítások mellett az emberi kultúra kezdeteire is ráláthatunk. Kultúrtörténeti szempontból is érdekes részletekkel találkozunk a hetiszakaszban: szó esik ónixkőről, bdelliumról, rézről és vasról, a hangszerek közül pedig a hárfáról és a fuvoláról. Az ember által formált világ mögött azonban ott van a teremtés egésze. Az Ö.való jónak látta mindazt, amit alkotott. A mi feladatunk, hogy vigyázzunk a teremtett világra, és ne tegyük tönkre.
Ehhez a felelősséghez a munka és a pihenés rendje is hozzátartozik. Idézet a kommentárból: „az ember, aki Ő képére alkottatott, köteles megszentelni hétköznapi munkáját, a szombati nyugalom áldásával.” Mindezek után érdemes visszatérnünk a kezdethez.
„A teremtés elvégeztetett. A hatodik napon életre kelt az első ember – Ádám – is, mint a teremtés koronája. Ő azonban elégedetlen, magányos, hisz ő az egyetlen élőlény, akinek nincs párja. Az élővilág legkisebbje is szaporodik, csak ő társtalan. A Teremtő is tudja ezt, hiszen a Teremtés „forgatókönyvében” eredetileg is emberpár szerepelt. Így aztán Ádámra mély álom borul, s az oldalbordából máris asszony születik. A Midrás meglepő részletekkel egészíti ki ezt a történetet. E szerint, amikor Éva „megszületett” – „csont Ádám csontjából és hús Ádám csontjából” – csupa vér és nyálka volt, s leendő párja, mikor rápillantott, undorral fordult el tőle.A Teremtő látván, hogy ez a „műve” nem nyerte el a teremtés koronájának tetszését, újabb kísérletet tett, de most már olymódon, hogy a Nő kimosdatva, teljes szépségében kerüljön Ádám szeme elé. Meg is lett az eredménye, mert Ádám amint meglátta élete leendő párját, azon nyomban megölelte és megcsókolta. A Midrás másutt még hozzáteszi, hogy az első félresikerült „példány” visszatért poraiba, vagyis megszűnt létezni. Az első hármas ikrek A figyelmes olvasó a teremtés történetében mély belső logikát fedezhet fel, ugyanakkor számos kérdéssel is szembesülhet. Világos, hogy Ádámot és Évát az Ö.való teremtette: Ádámot a föld porából, Évát pedig az első ember testéből. Ezt követően megszületett két fiuk, Káin és Ábel. De vajon kivel házasodtak össze? Honnan származtak a feleségeik? A választ ismét a Midrásban találjuk meg. Eszerint mindkét fiú lánytestvérrel együtt született: Káinnak egy, Ábelnek pedig két ikertestvére volt. Velük kötöttek házasságot, és így gyarapodott az emberiség. Az egyik midrási forrás szerint Káin apja valójában nem Ádám volt, hanem az a bizonyos kígyó, amely Évát bűnbe vitte. Ebből vezeti le az elbeszélés, hogy Káin „kígyófajzat” volt, és tőle származtak a gonosztevők. E magyarázat szerint az első emberpár harmadik fia, Sét lett annak a nemzedéksornak az őse, amely később benépesítette a földet. Ábelnek nem születtek utódai, mert testvére megölte, mielőtt gyermekeket nemzett volna. Ugyancsak a Midrás szerint Ábel erősebb volt Káinnál. Káin nyílt küzdelemben nem tudta volna legyőzni, ezért cselhez folyamodott: barátságot és testvéri szeretetet színlelt, elnyerte a bizalmát, majd egy óvatlan pillanatban végzett vele. A psiszhai rebbe gyakran idézte fel az Ö.való és Káin párbeszédét: – Mi volt Káin válasza arra a kérdésre, hogy hol van Ábel, a testvére? „Nem tudom, hát testvérem őrzője vagyok én?” Vajon mi rejlik e párbeszéd mögött? Az Ö.való ne tudta volna, hol van Ábel? Káin pedig ne lett volna tisztában azzal, hogy az Ö.való mindent tud és lát? A rebbe magyarázata szerint az i.teni kérdés Káin felelősségére világít rá. Az ember szabadon választhat, ezért felelős a tetteiért. Káin azonban abban a tévhitben élt, hogy ha módjában állt megölni a testvérét, akkor ezt az égben rendelték el. Úgy gondolta, máskülönben nem követhette volna el a gyilkosságot. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy nem ő viseli a felelősséget: csupán az égi „elrendelést”, vagyis a „megrendelést” teljesítette. Ez a gondolat húzódik meg a válasza mögött is: „Hát testvérem őrzője vagyok én?” Mintha azt mondaná: te, az Ö.való, aki megteremtetted a világot, minden élőlény őrzője vagy, hiszen „az ember még a kisujját sem mozdítja meg a földön, amíg azt el nem rendelik az égben”. Így hát te vagy felelős a testvérem haláláért: te rendelted el, én csak végrehajtottam… Káin azonban súlyosan tévedett – tanítja a psiszhai rebbe. Az embernek szabad akarata van, és felelősséggel tartozik a tetteiért. Az égi elrendelésre hivatkozva sem háríthatja el magától döntéseinek következményeit. „És Ádám nevet adott a feleségének és elnevezte őt Évának, héberül: Chává (a szó héber gyöke »életet adót« jelent), mert ő volt minden élőlény anyja”. A névadás szervesen kapcsolódik a teremtéstörténethez. Miután az Ö.való megteremtette Ádámot, és elhelyezte az Éden kertjében, az első ember nevet adott a teremtményeknek. De miért nem nevezte el rögtön a feleségét is? Miért csak a bűnbeesés után adott neki nevet? Ezt a kérdést a vilnai gáon, reb Élijáhu is feltette, és magyarázatot adott rá. Értelmezésében a Talmud két feladatot emel ki az asszony szerepével kapcsolatban: a gyermekek nevelését és azt, hogy „megmentse férjét a vétkezéstől”. Az első asszony azonban nem óvta meg férjét a bűntől, hanem maga is hozzájárult a bűnbeeséséhez. E magyarázat szerint így a két feladat közül a gyermekek felnevelése maradt meg számára. Ádám ezért nevezte el őt Évának: a név arra utal, hogy ő lett minden élőlény anyja, akire a következő nemzedék felnevelése várt.”
Az Örökkévaló szavakkal teremtette meg a fényt, amely kiemelte a káoszból a teremtést, lehetővé tette a világot berendező elválasztásokat. Evan Moffic rabbi szerint az emberi beszédben is megmaradt valamilyen teremtő erő. A világosságot a szavaival alkotta meg a Teremtő, a Teremtés egész folyamatában használta a teremtő szót a Tóra beszámolója szerint. A beszéde révén teremtette az embert is, saját képére és hasonlatosságára. Sokan gondolkoztak azon a zsidó hagyomány történetében, mi az, ami az Örökkévalóhoz teszi hasonlatossá az embert. Volt, aki a felfogóképességét, az intellektusát tartotta annak, volt, aki szabad akaratát, Evan Moffic rabbi szerint talán a beszéd képességéről lehet szó. Mindannyiunknak számos személyes tapasztalata van a szavak erejéről, arról, milyen megvilágítóak, sorsfordítóak, vigasztalóak, vagy éppen fájdalmasak lehetnek. Számos éles, boldog vagy rémes emlékképünk kapcsolódik nekünk vagy általunk mondott szavakhoz. Ahogy az Örökkévaló megteremtette a fizikai világot a beszéde révén, úgy teremtjük mi meg saját szociális-társadalmi világunkat hasonlóképpen, szintén beszéddel. A legegyszerűbb példa a házasságkötésé, a házasság jogi és érzelmi közösségét az „igen” hozza létre, illetve erősíti meg, ahogy számos más olyan eset is van, amelyben egy-egy szó vagy mondat kimodása teremt meg, hoz létre valamit – Moffic rabbi idézi is az ilyen jelenségeket leíró nyelvfilozófust, John Austint. Ennél azonban sokkal többről van szó. A szavaink, folytonos beszélgetésünk, érintkezésünk teremti meg, tartja egyben és alakítja folyamatosan szerepkapcsolatainkat és személyes viszonyainkat, működteti az ember „második természetévé vált” társadalmi teret. Ahogy a természeti világot a fény, úgy a társadalmi valóságot a szavaink világítják be és formálják. A szó Teremtő ereje – illetve a nonverbális kommunikációs eszközöké – lehetővé teszi, hogy valamit átvegyünk Isten munkájából és mi magunk is alakítsuk. Ha mindez igaz, akkor például jelnyelvet tanítani siketeknek nem más, mint megnyitni előttük a teremtés eddig számukra nem hozzáférhető dimenzióit. Teremteni számukra. Az Örökkévaló munkájának folytatása, ahogy az is, amikor a csecsemőket a környezetük beszélni tanítja. Ahogyan bármelyik megszólálásunk hozzátehet a teremtéshez, alakíthat rajta. A beszéd révén az Örökkévaló alkotótársaivá válhatunk, ez istenképmásiságunk egyik aspektusa rabbi Evan Moffic szerint.
Horányi Gábor, a Lauder Javne Iskola igazgatója Az időbeliség kérdésével kapcsolatban egy lehetséges álláspont, hogy a szöveg kijelöli a teremtés pillanatát, mint az idő kezdetét. Ez a laikus megközelítés számára azért jelent problémát, mert az időt kezdet és vég nélkülinek érezzük. A természettudományos álláspont az ősrobbanás (Big-Bang) elmélet születése óta a Világegyetem születésének pillanatát egyben a tér és idő keletkezésnek pillanataként értelmezi, s épp ugyanannyira nem kezeli a laikusok kognitív disszonanciáját az idő természetét illetően, mint a Tóra. Manapság a már némileg óvatosabban megfogalmazott természettudományos álláspont szerint a Világegyetemben megfigyelt folyamatokat az időben visszafelé követve egy 15,8 milliárd évvel ezelőtti kezdő pillanat (szingularitás) képe bontakozik ki. De vajon ki állíthatja biztosan, hogy az időben visszafelé haladva nem más törvényszerűségek, vagy logika szerint működő megismerési tartományba jutunk? Ha így van, nem tudhatjuk, hogy következtetéseink tartalma és jellege egyként érvényes marad-e az idők kezdetének közelében is. Ezt a tartományt tekinthetjük a Jesájáhu Leibowitz által tudományos szempontból irrelevánssá váló területnek is. A szöveg időbeliségtől független értelmezése mellett szólhat, hogy a fény létrejötte és elválasztása a sötétségtől filozófiai és akár természettudományos szempontból is nehezen lehet egymást időben követő eseményként leírni. Ugyanis ha a fényt és a sötétséget ellentétes minőségekként értelmezzük, akkor az ürességből kivont fény jelentheti a sötétséget, így a fény megteremtése, azaz kivonása az ürességből, egyben a sötétség megteremtését is jelenti. A szél, vagy az isten lelke, a teremtő erő, a teremtés képessége. Ennek a képnek másik járulékos előnye, hogy a világosság és sötétség elválasztása rendteremtő aktus, egyben a fény és sötétség későbbi fokozatos, de elkerülhetetlen összekeveredésének lehetőségét hordozza magában. Ez egy egyirányú folyamat melyről joggal kijelenthetjük, hogy maga az idő. Azaz időt nem is kellett megteremteni, az az összekeveredett dolgok szétválasztása által létrejött. Összegezve tehát a teremtés nem az időben történik, hanem az idővel együtt. A Mi volt előtte? kérdés pedig a modern természettudomány számára feltáruló, de a laikusok által félreértett (meg nem értett) időképből következő értelmetlen kérdés.
HÍREK A VILÁGBÓL