Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- júl. 30.
- 9 perc olvasás
2026. július 31. péntek – 5786. áv 17.
péntek 18:30 | gy. gy. 20:01 | szombat 10:00 | havdala 21.12
ÉKEV (V. Mózes 7.12. – 11.25.) עֵ֣קֶב
A sivatagi vándorlás eseményeit sorolja Mózes. A szidra, miután felsorolja azt a hét kiemelt növényt, amelynek termése az Igéret földjének nevezetessége, az utóáldás eredetéről értekezik, amelyből hármat alkottak bölcseink.
sarok. A kommentárok szerint az elnevezés arra utal, hogy azokat a jelentéktelennek tűnő parancsolatokat is be kell tartanunk, amelyeket az ember mintegy a sarkával tapos, és figyelemre sem méltat. Csak így teljesedhetnek be a felsorolt áldások: „és szeretni fog téged, megáld és megsokasít, megáldja méhed gyümölcsét és földed gyümölcsét, gabonádat, mustodat és olajodat… nem lesz közötted magtalan férfi és magtalan nő, sem meddő barmaid között.” Mózes felidézi a sivatagi vándorlás eseményeit is: „Ruhád nem kopott le rólad, és lábad nem dagadt meg ebben a negyven évben.” Egyes magyarázók jelképesen értelmezik ezt a mondatot, mások szó szerint. Utóbbiak szerint a sivatagi körülmények között a ruhák és a saruk csodálatos módon épek maradtak, sőt együtt növekedtek viselőjükkel. A hetiszakasz felsorolja az Ígéret földjének hét kiemelt terményét: a búzát, az árpát, a szőlőt, a fügét, a gránátalmát, az olajbogyót és a datolyát. Ezt követi az étkezés utáni hálaadás alapjául szolgáló mondat: „És enni fogsz és jól fogsz lakni, és áldani fogod az Ö…valót, a Te Istenedet.” Bölcseink ebből vezették le az utóáldás, vagyis az étkezés utáni hálaadás parancsát. Kenyér fogyasztása után mondjuk a Birkát Hámázont, a hét kiemelt terményből készült ételek után külön utóáldást, minden más étel és ital után pedig rövidebb hálaáldást.
Hetiszakaszunk folytatja Mózes visszatekintését a pusztai vándorlás eseményeire. Az előző beszédekben a kémek küldetéséről és az azt követő lázadásokról esett szó, most pedig az aranyborjú vétke kerül előtérbe. Mózes ezzel arra inti a honfoglalás előtt álló népet, hogy végleg szakítson az egyiptomi állatkultusszal. Mózes arra is emlékezteti a népet, hogy imája hárította el Izráelről I.ten haragját, és ennek köszönhetően készülhetett el a két új kőtábla a Szináj hegyén. A Tóra a „bevésés” szót használja a Tízparancsolat kőbe írására. A Midrás a „charut” szót más pontozással „chérut”-nak olvassa, azt tanítva, hogy a tíz ige megtartása jelenti az igazi szabadságot. A hetiszakasz egyik legfontosabb témája Erec Jiszráél dicsérete. Az ország fizikai és szellemi értelemben egyaránt különleges örökség: „tejjel-mézzel folyó ország”, amelynek hét nevezetes terménye a búza, az árpa, a szőlő, a füge, a gránátalma, az olaj és a datolya. Földje vasban és rézben is gazdag, lakói pedig nem szűkölködnek kenyérben. A bőség azonban nem adhat okot gőgre, hanem hálára kötelez: „Ettél és jól laktál, áldd az Örökkévaló Istenedet.” Mózes a kiválasztottság fogalmát is megmagyarázza. Izráel nem nagysága vagy ereje miatt választatott ki, hiszen „ti vagytok a legkisebbek” a népek között. Isten az ősatyáknak tett esküje és szeretete miatt választotta népévé Izraelt, amelynek ezért félnie kell az Ö.valót, szeretnie Őt, és az Ő útjain kell járnia. A kiválasztottság nem több jogot, hanem több kötelességet jelent. I.ten útjain járni annyit tesz, mint támogatni az özvegyet és az árvát, segíteni és szeretni az idegent, „mert idegenek voltatok Egyiptomban”. Izráelnek az emberek közötti kapcsolatokban is példát kell mutatnia. Hillél tanítása szerint: „Mit magadnak nem akarsz, ne tedd másnak” – ebben foglalható össze a Tóra lényege. Az ország, amelyet Izrael elfoglalni készül, szintén kiválasztott, szent föld: „I.ten szeme van rajta az év elejétől az év végéig.” Erec Jiszráél azonban nem tűri lakóinak bálványimádását és romlottságát. Ahogyan elűzte a kánaánitákat, úgy Izraelt sem tartja meg, ha az őslakók útját követi. Az országhoz való jog feltétele az Istenhez és törvényeihez való hűség. A hetiszakasz említi az egyiptomi kivonulásra emlékeztető parancsolatokat is. A „Mezuza” és a „Töfillin” pergamentekercsein olvasható szövegek nemcsak a Smá Iszráél hitvallását tartalmazzák, hanem a szolgaság emlékét és az ország öröklésének ígéretét is: „Hogy hosszú életűek legyetek ti és gyermekeitek azon a földön, amit Isten esküvel ígért apáitoknak.” Ezeket a szövegeket mindennapi imáinkban, reggel és este is elmondjuk. Mózes az Ígéret Földjének határait is kijelöli: „Lebanontól a pusztáig, az Eufrátesz folyótól a Vörös-tengerig legyen határotok.”
Nem azért kell helyesen élni a smá második paragrafusa szerint, mert különben baj lesz, de minden döntésnek messzeható, elsőre, közvetlenül esetleg nem is látható következményei lehetnek. Semmi sem mindegy. Élj úgy, mintha Isten mindig Rád figyelne, mert mindig Rád figyel. Ebben a hetiszakaszban található a smá Jiszráel, Izrael hitvallásának második része, amelyben arról számol be Mózes, mi történik majd Izrael népével, ha megfeledkeznek a honfoglalás után Istenről. A smá második szakasza a figyelmetlenül olvasó modern ember számára kellemetlen. A modern erkölcsi önmegértésben az erkölcsi függetlenség, a szándéketika felértékelődött: annak megítéléséhez, hogy erkölcsösen viselkedtünk-e, úgy szoktuk hinni, elsősorban a szándékunkat kell ismerni. Ha tehát jutalmat ígér Isten arra az esetre, ha betartjuk a törvényeit, haszonlesőkké tesz minket, akik csak a jutalom reményében követjük Őt. Úgy érezzük, hogy Isten kiskorúsít bennünket és ezt felvilágosodott emberként nem szeretjük. Ezért – emlékeztet Asher Lopatin rabbi – a reformzsidó közösségeknek szokása, hogy nem szerepeltetik a smá második paragrafusát imakönyveikben. Lopatin szerint azonban van jobb megoldás a zsidó vallásgyakorlat központi szövegének szimpla kiradírozásánál. Figyelmesebben olvasva ugyanis egyszerűen azt az üzenetet közvetíti a szöveg, hogy minden döntésünknek súlyos és húsbavágó következményei lehetnek, hogy egyáltalán nem mindegy semelyik hétköznapi döntésünk, még ha néha úgy is tűnik, vagyis hogy nem lehet elbliccelni az életet, bele kell állni.
A legkézenfekvőbb példa nyilván az evésé, az, hogy mit eszünk, inkább tűnik érdektelen magánügynek, mint súlyos erkölcsi döntésnek. A judaizmus ezt nagyon nem így gondolja, aprólékos gondossággal szabályozza, mit lehet enni és mit nem. Ez elég sokáig értelmetlen, üres rituálénak, bigott kukacoskodásnak tűnhetett. Ma látjuk igazán, hogy lehet ebben valami, ma, amikor az, hogy mit veszünk meg a boltban és milyen csomagolásban, közvetlenül a Föld közeljövőjéről szóló döntésként mutatkozik meg. Az, hogy vannak magasabb szempontok a fogyasztásnál, a szintén ebben a hetiszakaszban található híres idézetből is kiderül: „nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten tanításával is" (Dvárim, 8:3). Azért lehet annyira ismerős, mert a názáreti Jézus is idézte a Tórából az evangéliumokban. A smá második része, ha odafigyelünk rá, szintén kellemetlenek is tűnhet: nyomasztó, hogy minden hétköznapi, banális rutinunk hirtelen erkölcsi felelősségként kezd ránk nehezedni. Másfelől viszont azt jelzi, hogy élni nagyon nem mindegy, vagyis véget nem érő lehetőség és esély, ha nem volna elrontható, esély sem lenne. Ha nem mindegy az élet, akkor értelme van, akkor van értelme. Csak akkor, ha egyetlen pillanata sem mindegy. Lopatin rabbi nem csak a Smá második paragrafusa kapcsán tanít a Tóra hagyományának örök elevenségéről, arról, hogy kár kidobni a Tóra szövegét ahelyett, hogy megértenénk, hogyan szól ma hozzánk. Ő az amerikai „nyitott ortodoxia” egyik legfontosabb rabbija is, az első ortodox rabbinő, Sarah Hurwitz fontos tanítója. Mert nem úszhatjuk meg az életet valódi és felelős döntések nélkül, nem szabad úgy elmennünk a világról, hogy ne tegyük előtte kicsit jobbá.
Zeitler Ádám, A heti szakasz számomra a határmezsgyéről szól. Megérkezünk a hosszú út végén az új, a várva várt küszöbére, legyen szó akár földrajzi területről, politikai rendszerről, munkahelyről, oktatási intézményről, vagy élethelyzetről. Már a kilincsen a kezünk, és egy lépés választ el attól, hogy kilépjünk az áhított fényre, azonban valaki megkopogtatja a vállunkat és ránk szól, hogy – hohó, barátocskám, hová olyan sietve? Álljunk csak meg egy pillanatra! A szemünket forgatva nézünk vissza a hang forrására, hogy jaj, ugye nem most fog ez a vénember nekiállni okoskodni... Végre célba értünk, erre várunk oly rég, ezért dolgoztunk és szenvedtünk már mióta. Nem lehetne, hogy most átmegyünk a kapun és majd utána filozofálgatunk az élet nagy kérdéseiről? Sokszor érezzük úgy, hogy fordulóponthoz érkeztünk. Végre hátunk mögött tudhatjuk az ósdi, rossz dolgokat és jöhet az új, a rég áhított. Alig várjuk, hogy a letűnt és nem feltétlenül kellemes éra minden emléke a feledés jótékony homályába merüljön – ha kell, ezért akár aktívan teszünk is. Pedig milyen fontos lenne számot vetni a múlttal! Talán mi, magyarok is hajlamosak vagyunk a változások idején a múltat teljesen eltörölni vagy démonizálni. A rendszerváltásnál ördögi színezetet kapott minden, ami ’90 előtt történt. Nem mérlegeltünk, nem néztük végig, mi az, amit valóban azonnal ki kell dobni, melyek azok a területek, ahol a szándék jó lehet, csak újra kell gondolnunk a hogyant, illetve mi az, ami működik és folytatható. Nem néztünk hátra, nem számoltunk el a múlttal, hanem gyorsan átugrottunk a rég várt újba, azt remélve, hogy majd minden magától a váltás tényétől jobb lesz. Félreértés ne essék, semmi szükség a hamis nosztalgiára. Objektív számvetésre és a tanulságok levonására van szükség annak érdekében, hogy az újba felkészülten lépjünk be és ne kövessük el újra és újra a múlt hibáit. Ha ez nem történik meg, folyamatosan mindent elölről kell kezdenünk, és minden egyes alkalommal visszacsúszunk a startmezőre. Az új rendszerekben, legyen szó politikai elit leváltásáról, egy vállalatvezető érkezéséről vagy egy friss tudományos elméletről, rendszerint mindent és mindenkit ki kell rúgni, akinek, vagy aminek a régihez bármi köze volt, anélkül, hogy helyet adnánk a számvetésnek: ki az, aki jó szakember és sem a tudása, sem a tapasztalata nem helyettesíthető, és ki az, aki valóban potyautas, vagy mi az, ami még megállja a helyét a régiből és mi az, ami idejétmúlt. Mindig újra fel akarjuk találni a spanyolviaszt az oktatástól a politikai rendszereken keresztül a gyereknevelésig. Egy nép, egy nemzet, de akár az egyén is csak akkor fejlődhet folyamatosan, ha képes azelőtt, hogy új korszakba lépne, elemezni a múltat, levonni a tanulságokat és ezek fényében megfelelő döntéseket hozni. Az új csak akkor lesz jobb, ha aktívan teszünk érte, hogy jobb legyen, ellenkező esetben megmarad egy mezei jelzőnek.
Gárdos Bernadett, Számomra az idézett szöveg legfontosabb gondolata, hogy az Örökkévalóval való mély és valódi kapcsolatot csak szabad ember tud kialakítani, és ez a szabadság nem pusztán a szolgaság állapotának megszűnését, hanem az egyén és a közösség lelki-szellemi felnőtté válását jelenti. Teljes szívvel, egész lényével csak felnőtt és szabad ember tud elköteleződni. A közösség pedig annál sikeresebb, működőképesebb, minél több elkötelezett, felelős ember alkotja. A pusztai vándorlás legdrámaibb pillanataiban őseink többször szemrehányást tettek Mózesnek és az Örökkévalónak, mennyivel kényelmesebb volt a szolgaság viszonylagos biztonságában élni, ahol ugyan nagyon rossz, de legalább megmondják mit, hogy kell csinálni, az okok és okozatok egyszerűek, ha engedelmeskednek, békén hagyják őket, ha nem, büntetést kapnak. A folyó adottság, mindig van víz az öntözéshez, csak működtetni kell. Az Örökkévalóval kötött szövetségben, a megígért új hazában nincs éltető folyó, nem lehet öntözéses földművelést kialakítani, a termés és az ember kiszolgáltatott az esőnek és az Örökkévalónak. A Kánaán földjére megérkező és később letelepedő őseink az időjárásnak, mi, a modern korban élő utódok a természettől való elszakítottságnak, az állandó jóllakottságnak, a leegyszerűsített ok-okozati viszonyoknak vagyunk kiszolgáltatva. A szabadság felnőtt, érett én-állapot, amelyben a kiszolgáltatottság ráhagyatkozássá válik, tetteinket nem a büntetéstől való félelem, hanem az Örökkévaló törvényei alapján kialakított meggyőződésünk irányítja. Az isteni büntetés a cselekvés, vagy épp a cselekvés hiányának következménye. Az Örökkévalóval való kapcsolatban a megkötött szövetség adja a kereteket, iránymutatást, de a döntés és a felelősség az egyéné. Az Örökkévaló második személyben szólít meg, hol többes számban, hogy a közösség minden tagja egyformán magára vonatkoztassa, hol pedig egyes számban, az egyént megszólítva. Az Örökkévalóval való szabad és felnőtt kapcsolat azt jelenti, hogy az „ÉN” teljes szívével, azaz érzelmileg, teljes lelkével, azaz spirituálisan tudatában van annak, hogy döntéseinek következményei vannak, hogy puszta jelenléte hatással van a közösségre, amiben él. Ha valaki ennek tudatában él, az kifelé is láthatóvá válik, megjelenik fejdíszként a homlokán. Valójában erre kell megtanítanunk gyermekeinket. Hogy ne elégedjenek meg a szolgaság kényelmes biztonságával, csak a Szövetséggel járó bizonytalanság, kiszolgáltatottság felvállalásával lehetnek szabadok, és merjenek ráhagyatkozni az Örökkévalóra, aki nem gyerekesen jutalmaz és büntet, hanem törvényeivel megtanít felelősséget vállalni tetteinkért és erőt, bátorságot önt a szívünkbe.
HÍREK A VILÁGBÓL