Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- júl. 24.
- 9 perc olvasás
2026. július 24. péntek – 5786. áv 10.
péntek 18:30 | gy. gy. 20:10 | szombat 10:00 | havdala 21.23
VÁETHÁNÁN (V. Mózes 3.23. – 7.11.) וָֽאֶתְחַנַּ֖ן
Mózes elmondja, hogyan imádkozott, és próbálta megváltoztatni azt az ítéletet, melynek értelmében nem mehet be az Ígéret Földjére. Szemrehányást tesz a népnek, és feleleveníti a Tóra főbb pontjait. Különösképpen a bálványimádás tilalmára figyelmeztet, majd megismétli a Tízparancsolatot.
„És esdekeltem”. Mózes könyörög az Ö.valóhoz, hogy átkelhessen a Jordánon, megláthassa az Ígéret földjét, bevezethesse oda népét, és maga is ott élhessen. A válasz azonban elutasító. A Meribá vizénél elkövetett vétke miatt, amikor indulatában kétszer sújtott a sziklára, hogy vizet fakasszon, nem léphet be az országba, csupán a Piszga hegy csúcsáról pillanthatja meg a földet. A szidra számos alapvető tanítást tartalmaz „Vigyázzatok tehát nagyon magatokra” (IV. fej. 15. v.) – e mondat alapján alkották meg bölcseink az egészség megóvására vonatkozó szabályokat. Ugyancsak itt hangzik el a felszólítás: „Ismertesd meg azokat gyermekeiddel és gyermekeid gyermekeivel” (IV. fej. 9. v.). A hagyomány továbbadása, a következő nemzedék nevelése a Dövórim könyvének egyik központi üzenete. A hetiszakasz újra megismétli a tízparancsolatot A szöveg mintegy tizennégy helyen eltér a Jitró szidrában olvasható változattól, magyarázóbb és részletesebb formában. A legismertebb különbség a szombat parancsolatánál található: míg a második könyvben az áll, hogy „emlékezzél a szombat napjára”, itt azt olvassuk: „őrizd meg a szombat napját”. Bölcseink szerint a Szináj hegyénél Izrael gyermekei egyszerre hallották mindkét kifejezést. Az „emlékezzél” a szombat megszentelésének parancsait – a gyertyagyújtást, az imákat, a lakomákat és a boráldást -, az „őrizd meg” pedig a tilalmakat, például a munkavégzés és a tűzgyújtás tilalmát foglalja magában. A zsidóság legfontosabb hitvallása Ebben a gazdag hetiszakaszban hangzik el a zsidóság legfontosabb hitvallása, a Smá Jiszráél, valamint az azt követő Vöá háftá. „Szeresd az Ö.valót, a te I.tenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és egész erőddel!” A Tóra itt egyértelműen rendelkezik arról, hogy e szavakat naponta kétszer, este és reggel mondjuk el – ez az egyetlen hely, ahol az imádkozás kötelezettsége nem csupán utalásként, hanem kifejezett parancsként jelenik meg.
A Tisá BöÁv utáni szombatot a Háftárá első szava nyomán a vigasztalás szombatjának (שבת נחמו) nevezzük. Ettől a naptól kezdve Ros Hásánáig hét héten át Jesájáhu próféta vigasztaló szavait olvassuk.„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet.” A hagyomány szerint a szó ismétlése arra utal, hogy a babiloni száműzetést egy újabb, még hosszabb gálut követi. Ezért különös jelentősége van a próféta vigasztaló üzenetének a közel kétezer éves száműzetést átélt zsidó nép számára. Nem véletlen, hogy éppen ezen a szombaton hangzik el másodszor is a Tízparancsolat. A hazáját és államiságát i.sz. 70-ben elvesztő Izrael fennmaradását a Tórának és törvényeinek köszönhette. A hagyomány szerint a Tízparancsolat magában foglalja a zsidó népre kötelező mind a 613 micvát (parancsolatot). Mózes utolsó beszédében hangsúlyozza, hogy az i.teni törvény nincs elérhetetlen távolságban, hanem „nagyon közel van hozzád az ige, a szádban és a szívedben, cselekedetedben”. A Tízparancsolat is ezt a hármasságot tükrözi: az első és az utolsó parancsolat a szívhez és a gondolatokhoz szól – az egy I.tenbe vetett hithez, illetve a más tulajdonának meg nem kívánásához. A harmadik és a kilencedik parancsolat a beszéd tisztaságát védi: „Ne ejtsd ki hiába Isten nevét!”, illetve „Ne tégy hamis tanúvallomást felebarátod ellen!”. A többi parancsolat a cselekvést szabályozza. Ezek közül kiemelkedik az ötödik: „Tiszteld apádat és anyádat…!” (כבוד אב ואם). Ez nem csupán a szülők tiszteletéről szól, hanem az ősök, a hagyomány és a nemzedékek folytonosságának megbecsüléséről is. A zsidó nép fennmaradásának záloga mindig a hagyományhoz való hűség volt. Jesájáhu is erre emlékeztet: „Tekintsetek Ábrahám atyátokra és Szárá anyátokra… mert megvigasztalja Isten Ciont…” A Váetchánán (וָאֶתְחַנַּן) hetiszakaszban Mózes arra inti a népet, hogy jövője a Törvényhez való hűségen múlik. „Nemcsak őseinkkel kötötte Isten ezt a szövetséget, hanem mindannyiunkkal, akik ma itt állunk.” A zsidó nép történelmének megpróbáltatásai sem tudták megtörni ezt a szövetséget és a hagyományhoz való ragaszkodást. A hetiszakaszban hangzik el a zsidó hit legfontosabb mondata is: „Halljad, Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk egyetlenegy!” Ezt követi a parancs: „Szeresd az Örökkévaló Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és mindeneddel.” Ezek a szavak állnak a mezuzá és a tefilin pergamentekercsein, és ezekkel a szavakkal mentek a halálba népünk mártírjai is. A hetiszakasz a kiválasztottság értelmét is megmagyarázza: az nem kiváltságot, hanem nagyobb felelősséget jelent. Nem Izrael különleges tulajdonságai miatt választotta ki az Ö.való népét, hanem szeretetéből és az ősatyáknak tett ígérete miatt: „Nem sokaságtok miatt jelölt ki Isten titeket… hanem Isten szeretete irántatok és az ősapáknak tett esküje tette azt.” „Náchámu, náchámu ámi” – „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet.” A vigasztalás üzenete ma is ugyanaz: a száműzetést túlélő zsidó nép visszatérhet országába, és újra közelebb kerülhet I.tenéhez.
Érdemes-e, lehet-e nevelni? Szabad-e egyáltalán? Mi köti össze a nemzedékeket egymással a tapasztalatok végtelen különbsége ellenére, mégis? Mi az, ami közös bennünk, ha nem is értjük egymást pontosan? „Hallgass ide, Izrael: J-H-V-H az Istenünk, - J-H-V-H egy(edül).” A Smá, Izrael hitvallása nyitómondatához egy egész, önálló jelenetet képzel el a rabbinikus kommentár, az egyik híres midrás. Eszerint a mondat akkor hangzott el, amikor Jákovot, vagyis másik nevén Izraelt halálos ágyán körülvették gyermekei, akikkel igazán nem volt problémátlan a viszonya. Jószéfet túlszerette anélkül, hogy őt magát szerette volna (korán eltávozó feleségét próbálta benne szeretni tovább, Ráchelt), aztán Benjámint Jószéf helyett szerette. A többieket, mert nem Ráchel volt az anyjuk, elhanyagolta. Fiai részben egyiptomi, részben kánaáni lányokkal házasodtak, elhagyták az ő útjait, de követték abban, hogy autonóm döntést hozott. Ő is ahhoz volt hűséges, akit szeretett, Ráchelhez. A fiai a legfontosabbat vették el tőle – a testvérüket, Józsefet. Simeon és Lévi szörnyű gonosztette, a vérfürdő, amelyet Dina elrablása után rendeztek, még most, utolsó óráiban is foglalkoztatja, akárcsak, másfelől, Ráchel emléke. Apa és fiúk nagyon sok mindent vethetnek joggal egymás szemére, és még ha rendeződött is a viszonyuk az utolsó időkben, a sebek, amint Jákov búcsúáldása is tanúsítja, nem múltak el nyomtalanul. Ugyanakkor a haldokló Jákob kénytelen szembenézni azzal, hogy semmi más, csak egyedül ők maradnak utána. Ők Isten ígéretének örökösei, ők Izrael 12 törzse, Izrael népének ősapjai. Érthető, ha úgy gondolták a midrás szerzői, hogy átfuthatott az agyán, vajon hagy-e rájuk bármit is, vajon jelent-e számukra bármit az Ő Istene, akivel hontalanná vált mama kedvenceként Bét Élben találkozott, az Ég és Föld között közlekedő angyalok látomásában és aki azóta is kitöltötte az álmait? Hogy kik ezek a fiúk tulajdonképpen, és mi közük van nekik egymáshoz. Ha Jákov nem ismertette meg a gyerekeivel ezt az Istent, akkor egész hosszú és nehéz élete hiábavaló volt. A fiúk, akik már szintén láttak egyet és mást, megértik az aggastyán aggodalmát és erre válaszul nyilvánították ki a hűségüket ahhoz, aki összekötötte őket mindennek ellenére: hallgass ide, Izrael, figyelj és tudd, „az Örökkévaló a mi Istenünk” is, mert az Örökkévaló az Egyetlen számunkra is. Máshogy élünk, mint Te, más tapasztalatok formáltak minket, mások a vonzalmaink és a választásaink, de ahogy Te is akkor találtad meg Őt igazán, amikor új nevet kaptál, amikor önmagadat megtaláltad (a Jákov név még a követésre, mások követésére utal), úgy mi is akkor találtuk meg Őt, amikor rátértünk a saját, egymáséitól is alapvetően különböző útjainkra. Talán nem mindig ismersz rá önmagadra bennünk, de ettől még a nyomodba léptünk. Ha tényleg így történt, akkor a Smá tanúságtétele egyszerre hagyja jóvá minden újabb nemzedék új útjait, új vonzalmait és belátásait, új tévedéseiket, és tanúskodik arról, hogy végső soron mégis összetartozunk annak révén, az által, ami és aki végtelenül meghalad bennünket, ezért lehet fontos, bizonyára egészen másképp, majd az utánunk jövőknek is – a midrást felidéző és a búcsú családi drámáját aktualizáló Ed Gelb rabbi szerint.
Szeszlér Tibor Smá Jiszroel! E néhány delejes mondat! E néhány szuggesztív parancs. A feledhetetlen. Mi az a mitikus erő, ami hat; mit tudnak e bűvös szavak, amelyek felhangoznak naponta többször a vallásosok imáiban, fohászainkban; mi az a megfejthetetlen, szövegen túlmutató mágikus hatás, amelyet hordoznak? Hogy megtestesíti a zsidó vallás lényegét? Meglehet. (Egy frászt.) Ettől még nem hatotta volna át zsidó nemzedékek lelkét, nem hatolt volna zsidó generációk tudattalanjába, hogy élő és haldokló áhítattal ismételjék, erőt adva a kínhalálhoz rabbi Akivától a Sevilla-i, Worms-i, York-i, Kamenyec-podolszk-i és felsorolhatatlanul, a többi mártírokon át Auschwitz-ig, mindmáig, s ki tudja, meddig még… és miért. Az Örökkévaló egy. Egyetlenegy. Egyedül – magányosan. „Szeresd Istenedet, az Örökkévalót teljes szíveddel, teljes lényeddel és teljes erőddel.” Szeretem vajon? És ő szeret-e? Ha tenném, ha tesszük is, hiába szeretjük, nincs szüksége ránk. Nem kellettünk, nem kellünk neki: hagyta elpusztítani/elpusztulni zsidók millióit, akik e szavakkal – az ő szavaival az ajkukon és a lelkükben - öntudattal, bizalommal mentek érte(!) a halálba… Hm… már aki. Meg hát: vannak, akik szerint a zsidókkal / a zsidósággal történtek nem függenek össze hittel, a hitünkkel: ez a sokféle álláspont egyike. Döntsön, aki tud; aki úgy érzi, hivatott ilyesmiben dönteni. Ami engem illet: középen állok, átmenetként, az áthidalhatatlan szakadékon mégis átívelő hídként, - öt nemzedék köztes alanya – a nagyapám és az unokám között. Ami őelőtte, az már a homályosuló, ködös múltba vész; ami őutána, az a jövő, a beláthatatlan, a felfoghatatlan. Haszid ortodox nagyapám hetente hat napon rakott tfilint ősei előírásai szerint; az unokám megkérdezte, mik azok a szíjak, amiket a Falnál látott (izraeli útján) tekergetni a… zsidókon. Elővettem, megmutattam neki a tfilint, az enyémet; a homlok- és karszíjakat, a rajtuk lévő előírásszerű kockákkal, a homlokra és karra valókat. NAGYON csodálkozott, hogy VAN nekem ilyen – ám sose használtam őseim előírásai szerint. És akkor elővettem a Könyvet, felolvastam neki a helyet, Dvárim 6:4-9 „…ismételd el őket fiaidnak…” s lám, a nagyapám ükunokája bólintott, nagy komolyan. Megértette, miért (mi a fenének) szögezek minden újabb lakom (lakásom,második otthonom) ajtójára mezüzét – bárcsak én is megérthetném egyszer. A hagyomány ereje? Az ősök tisztelete? A delejes parancs révült követése? Nem vagyok jártas a héber nyelvben; több fordítását ismerem már e szavaknak: „Smá Jiszroél”, ám mindig vocatívusban. A hetiszakasz szövege - az új fordításhoz írott jegyzetekben is említett nyelvi labilitásában - vajon nem fordítható-e le egyszer így: „Hallod, Izrael?” Hallod a parancsolatokat?! Megtartod azokat végre?! Izrael népe! Megtartod-e valaha?!
Kuti Andrea, Miközben - évtizedeken át - külföldön éltem és tanultam a zsidóságról, akadémiai és jesiva-beli tanulmányaim mellett azt kutattam, maradt-e valami nyoma a saját családom személyes történeteiben a zsidó vallás gyakorlásának, emlékének. Bármi, egy pici szál, egy pici jel, hogy ez valóban megvolt nálunk is, megerősítené, hogy hiába kell külföldön tanulnom, más nyelven, más kultúrában, ez a vallás tényleg, személyesen is - az enyém. Nem csak keménykötésű, máshol írt és másutt kinyomtatott, megsárgult könyvekhez, nem csak távoli, híres rabbikhoz, tanárokhoz, diákokhoz, és külföldi imakönyvekhez tartozik mindez, de az én családomhoz is. Mindössze pár törmeléket sikerült összeszednem, köztük azt, hogy Anyukám emlékszik, hogy mikor kisgyerek volt, a nagymamája megtanította neki a Smát. Alvás előtt mondták együtt, és az anyukám, kicsiként, nagyon viccesnek tartotta, hogy be kellett fognia a szemét, és számára ismeretlen szavakat mondani, amelyekre viszont ma is emlékszik. De nekem ez a pici emlék is azt jelentette, hogy elcsíptem, megmaradt valami tanúságnak, nemcsak a papírokon, de a személyes emlékekben is. Egyszer, mikor gitárral a kezemben elénekeltem a Smát a szüleimnek, Apukám, aki a Holokausztot gyerekként élte ált, megjegyezte, hogy egy bombázás alatt, mikor egy csillagos házban voltak, levitték őket a pincébe, és mondták neki, hogy most el kell mondani a Smát. Keserédes öröm volt hallani, hogy lám, itt is, megint megjelent a bizonyíték, ez a mienk, az enyém is. Kisgyerekként ő úgy értette, I-ten segítségét kérték ezzel, és kis mosollyal hozzátette, hogy ezt meg is kapták. Én pedig megtartom ezt az értelmezést, akkor is, ha ma már tudom a szívszorító összefüggést: lehet, hogy a vallás szerint, a halál torkában, a halál közeledtét érezve mondatták akkor ezt vele. Fordult az idő kereke, és most mi énekeljük ezt a gyerekeinkkel lefekvés előtt. Az egyik legédesebb, legtisztább pillanat a nap végén. Egyszer megpróbáltam elmagyarázni akkor 5 éves kislányomnak, hogy a Smá szövege üzenet a múltból, a déd-déd-déd-dédszülőktől, arról, hogy az Örökkévaló egy. Ő azonban derűs magabiztossággal javított ki. Az Örökkévaló nem egy éves, dehogy, hanem legalább száz, és még mindig él. Sok mindenről szól a mi mai, lefekvés előtti Smá-mondásunk. Az értelme mindig, újra es újra megújul, mélyül, színesebbé válik, és mégis arról szól leginkább, hogy ez a sok minden mind egy.
HÍREK A VILÁGBÓL