Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- 22 órával ezelőtt
- 10 perc olvasás
2026. július 10. péntek – 5786. támuz 25.
péntek 18:30 | gy. gy. 20:23 | szombat 10:00 | havdala 21.40
MÁTOT és MÁSZÉ (IV. Mózes 30.02. – 36.13.) מַסְעֵ֣י és הַמַּטּ֔וֹת
A pusztabéli 40 éves vándorlás térképét rajzolja meg, felsorolja a vezetők névsorát, akik majd az országot felosztják a törzsek között.
Törzsek – Vándorlások. Elindultak és megérkeztek: negyvenkét állomást érintettek, amelyeket a Tóra részletesen felsorol. Negyven ismétlés. Egyes helyeken öröm érte őket, máshol gyász; volt, ahol énekeltek, és volt, ahol sírtak; volt, ahol hűségesek maradtak, és volt, ahol engedetlennek bizonyultak. Ahogyan egy apa a térkép fölé hajolva felidézi fiainak közös útjuk örömteli és nehéz állomásait, úgy bontakozik ki előttünk az a negyvenkét helyszín is, ahol őseink vándorlásuk során megfordultak. A szöveg negyvenszer ismétli ugyanazt a ritmust: elindultak és megérkeztek, elindultak és megérkeztek… Felmerül a kérdés: miért kellett ezt ennyire hangsúlyozni, hiszen természetes, hogy elindultak, különben nem is érkezhettek volna meg. Talán éppen a tanulságot kell meglátnunk benne. El kell indulnunk: szükségünk van egy célra, amely felé tartunk, és egy útra, amelyet végig szeretnénk járni. Csak annak van esélye megérkezni, aki útnak indul. Az élet maga is hosszú vándorlás, tele előre nem látható akadályokkal, kanyarokkal és meglepetésekkel. Ha azonban felismerjük a küldetésünket, érdemes elindulni ezen az úton, bízva abban, hogy végül megérkezünk, és beteljesítjük, amit ránk bízott az élet. Izrael gyermekei ekkor már a határhoz érkeztek. Megszámolták a törzsek létszámát, és ennek alapján osztották fel közöttük az Ígéret földjét. A nagyobb törzsek nagyobb, a kisebb törzsek kisebb földrészt kaptak, míg a földek pontos helyéről sorsolással döntöttek.
A hagyomány szerint: „Kol Jiszráel árévim ze báze” – „כל ישראל ערבים זה בזה” –, vagyis Izrael minden tagja felelősséggel tartozik a másikért. Ez a közösségi felelősség jelenik meg Mátot-Mászé (מַּטּוֹת–מַסְעֵי) kettős hetiszakaszunk elbeszélésében is. Mátot, és ami a sorok között van. Reuvén és Gád törzsei Mózes elé járultak azzal a kéréssel, hogy letelepedhessenek a nemrég elfoglalt, Jordánon túli területen. Mózes azonban keményen megfeddte őket kérésük miatt: „Testvéreitek háborút viselnek, ti pedig békében akartok élni?!” Mivel Izrael népe éppen Kánaán meghódítására készült, Mózes úgy értelmezte Reuvén és Gád törzsének kérését, hogy ki akarnak maradni a harcokból. Attól félt, hogy ez megosztja a Jordán két partján élő népet, és ezt olyan súlyos vétségnek tartotta, mint amikor Izrael a midjániták hatására a Báál-bálványt imádta a pusztában. Mózes azonban tévedett, amikor meggyanúsította a két törzset. Ők így válaszoltak: „Mi csupán családunkat és nyájainkat hagynánk itt, miközben élharcosokként, chálucimként vennénk részt testvéreinkkel Kánaán elfoglalásában.” Mózes ekkor megértette jó szándékukat, és éppen ezt az „élharcos” ajánlatot szabta feltételül ahhoz, hogy később visszatérhessenek a Jordánon túli területre. Eddig tart az elbeszélés. A kollektív felelősség elve alapvető eszmeként vonul végig a Biblián. Már ebben a történetben is arra inti Mózes a két törzset, hogy I.ten haragja nemcsak őket, hanem az egész népet sújthatja. Józsua könyvében a Jordánon túli törzsek oltárt emeltek. A Jordánon innen élő tíz törzs ezt szakadási kísérletnek vélte, ezért küldöttséget menesztettek Reuvén és Gád törzséhez, hogy figyelmeztessék őket: ne merészeljenek I.ten és a nép ellen fellázadni egy külön szentély építésével. A két törzs azonban nem külön szentélyt akart létrehozni, hanem éppen ellenkezőleg: az összetartozást kívánta jelképezni a Jordán két partján élők között. A nép egysége így megmaradt, a küldöttség pedig megnyugodva tért vissza Kánaánba. A kollektív felelősség elve nemcsak ugyanarra a nemzedékre vonatkozik. Népi mondásként említi a Biblia: „Az apák ették a savanyú szőlőt, és a fiak fogai vásnak bele.” A próféták ugyan rendre intik a népet, és cáfolják a nemzedékeken átívelő felelősség és bűnhődés gondolatát: „Ki-ki saját vétkéért lakoljon, ne bűnhődjék az apa a fiú cselekedetéért, sem a fiú az apa vétkéért.” Mégis, a Szentély pusztulása után így gyászol a költő: „Apáink vétkeztek, de ők már nincsenek, mi pedig az ő bűneikért szenvedünk.” Mászé többek között két fontos témáról szól A második szakasz, Mászé, többek között két fontos témáról szól. Az egyik a törvényesség fejlődése a bibliai társadalomban, amely lehetővé tette, hogy az emberöléssel vádolt személyek menedéket találjanak az addig szokásos vérbosszú elől. A vérbosszú ugyanis nem tett különbséget a szándékos gyilkosság, valamint a véletlenül vagy hanyagságból okozott emberölés között. „Aki más ember életét oltja ki, vérével lakoljon tettéért, mert Isten képmására teremtetett az ember” – így szólt I.ten Noéhoz az özönvíz után. Már a legrégibb időkben is hittek az élet szentségében, és úgy vélték, hogy a kiontott vért a vérbosszú formájában kell „kiengesztelni”. A bíráskodás ekkor még nem a szándékot vizsgálta, hanem elsősorban magát a megtörtént cselekedetet. A mostani szidra „menedékvárosok” felállítását írja elő azok számára, akik nem szándékosan oltottak ki emberi életet. Hat ilyen várost jelöltek ki, és a nem szándékos emberöléssel vádolt személy bírói döntés alapján ezek egyikébe menekülhetett. Ott kellett tartózkodnia a főpap haláláig. „És a gyülekezet mentse meg a gyilkost a vérbosszútól.” Ha azonban szándékos gyilkos menekült volna ilyen városba, őt ki kellett adni a vérbosszút álló kezébe. A törvény azt is előírta, hogy gyilkossági ügy megítéléséhez tanúvallomásra van szükség. A másik törvény a leányörökösök házasodási szabadságát korlátozza. A tizenkét törzs között kiosztott földbirtok „szentsége” nemzedékről nemzedékre szállt. Ezért ha fiúörökös híján leány örökölt, csak saját törzséből való férfihoz mehetett feleségül, hogy a föld ne kerüljön át egy másik törzs birtokába. Ezzel a törvénnyel zárul nemcsak a mai hetiszakasz, hanem a Tóra negyedik könyve, a Bámidbár is. Az utolsó mondat felolvasását követi a kiáltás: „Cházák, cházák vönitcházék!” – „Légy erős, légy erős, és erősítsük egymást!”
A célegyenesben, amikor Izrael törzsei végre elérnek az Ígéret Földjének határára, ketten közülük, Gád és Reuven törzsei egyszerűen meggondolják magukat. A frissen meghódított, Jordánon túli terület vonzó földjein szeretnék legeltetni állataikat, ez a föld, úgy érzik, jobban megfelelne céljaiknak, mint az Ország, amelyet atyáiknak ígért Isten, ahová a szüleik nem léphettek be, ahová belépni idáig életük célja volt. És hirtelen az egész nem tűnik olyan fontosnak. Mózes megfutamodást vél látni, illetve azt a bűnt, amelyet a zsidó etika kitüntetett forrásai különösen rossz néven vesznek: azt, ha valaki kivonja magát a közösségből, annak céljait nem tekinti többé sajátjainak, és nem is hajlandó további áldozatokat hozni értük. A helyzetet súlyosbítja, hogy a jelentre hosszú árnyék vetül, Izrael eredettörténete kísért benne, erre hívja fel a figyelmet Ari Kahn rabbi. Történt ugyanis még Ábrahám napjaiban, hogy unokatestvére, Lót jószágai is szerencsésen megszaporodtak, és Lót azt javasolta Ábrahámnak, aki egyedüliként vitte őt magával az útra, amelyet a világtörténelem első zsidójaként be kellett járnia, hogy vegyenek immár búcsút egymástól, nincs elég hely többé állataiknak a közös legelőkön. Lót legalább részben üzleti partnerségnek is tekintette vállalkozását Ábrahámmal, közös cégük kisebbségi részvényesének, és most önálló üzletet akart nyitni. Így került Szodomába. Anyagi értelemben képes volt függetlenné válni, de spirituálisan elveszetté vált Ábrahám nélkül. Íme, a jószág újra örvendetesen megszaporodott, és ez ismét a nép egységét, a testvérek közösségét veszélyeztette. Mind tudjuk, hogy ha más városba, országba kerülünk, mint ahol felnőttünk, akár csak egy hosszabb átmenet idejére, munkává lesz az, ami addig természetes volt. A kötődésünk azokhoz, akikhez magától értetődően tartozunk: a családunkhoz és a barátainkhoz. Sem a családját, sem – tulajdonképpen – a gyerekkori barátait nem választja az ember, annál sokkal eredendőbben tartoznak hozzánk – mindennek ellenére. És a távolság épp ezt a magától értetődő kötődést kezdi ki. Nincsenek többé „kéznél”, nincsenek többé ott „mindig”, amikor kellenének, még ma sem, a digitális kommunikáció korában. Különösen igaz volt mindez ott és akkor, a Jordán partjára érve Mózeséknek. Az agg Mózes meglepő és bátor döntést hoz. Jóváhagyja Reuvenék és Gádék letelepdését az országon kívül, a diaszpórában, de hozzájuk rendeli Menáse fél törzsét is. Még több embert szakít ki Izrael közösségéből, mint akik maguktól mennének. És egy családot szakít szét fél törzsekre. Vagyis megerősíti az érzelmi kapcsolatokat a távozók és a maradók között, vagyis egy erős „networkre” bízza az érzelmi, spirituális kapcsolatok fennmaradását. Erősíti az izraeli és a „diaszpóra-közösségek” kapcsolatát. Menáse ősapa, József gyermeke volt az első jó testvér, Efrájim jó testvére Izrael történetében. Ezért kapják az ő gyerekei e feladatot. A Tóra tudta, hogy nem mindig lehetünk együtt mindannyian. Mózes szerint ez, ha nem is egészen fájdalommentesen, de áthidalható. Az igazi otthonunk azoknak a kapcsolatoknak a hálója, amelyek összekötnek minket a folyókon és óceánokon innen és túl.
Szabó Éva, a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanítója Két gondolat körül forognak a mondatok a fejemben a hetiszakasz kapcsán. Az első: A népcsoportoknak (és más kisebb-nagyobb testületeknek, közösségeknek, csapatoknak…) mindig szükségük van vezetőre. Jó esetben konszenzusosan választott, szakértői csapattal körülvett vezetőre. Ha a vezető hiteles, akkor engedélyt, tanácsot, véleményt, segítséget kérhetünk tőle. Ha a vezető félelmetes, fizikai létünket meghatározó hatalommal rendelkezik, amely újratermeli önmagát a saját szabályai révén, akkor bambán fejet hajtunk, önámítással elfogadunk, vagy pedig lázadunk (titokban, esetleg hangosan), ezzel kockáztatva akár a magunk és/vagy társaink életét is. Ha Izrael földjének elérése előtt egyes törzseknek egyáltalán eszébe jut, hogy máshol telepedjenek le, mint az Örökkévaló által kijelölt területen, és ezt a vágyukat megfogalmazzák, az számomra azt jelenti, hogy helye volt akkoriban az egyéni akaratnak, véleménynyilvánításnak, valamint volt kommunikációs csatorna a vezetők és a vezetettek között. Ez szép. Az Örökkévalót ilyennek szeretem. Aki nem fölöttünk áll, hanem közöttünk. Enged gondolkodni, vágyakozni, sokszínűnek lenni. A második: Átérzem Gád és Reuvén törzsének dilemmáját. A személyes életemnek is van kapcsolata Izrael földjével. Olyan összetett, olyannyira nem fekete vagy fehér, hogy inkább történetekkel illusztrálom, mintsem hogy kifejteném. Első alkalommal nagyjából 25 éve, 25 évesen szálltam le a Ben Gurion reptéren. Nem sokkal korábban tudtam meg, hogy apai ágon erősen odatartozó vagyok. Ez a tudás akkoriban még az agyam szintjén volt megrekedve. Az a harminc centiméter, ami onnan a szívem felé vezetett, még érintetlen volt. A hivatalos procedúrák végeztével kinyílt a fotocellás ajtó, kiléptem a szabad levegőre. Gondoltam, na, ez most már Izrael. Húztam a bőröndömet a melegtől simára folyt aszfalton valamilyen busz felé, amikor is - a nagyon nagy semmi következtében - mindkét térdem berogyott. Rájuk zuhanva, néma csöndben kérdeztem magamtól, mi történt. Íme, hát megleltem hazámat – gondoltam. Azt hittem, viccelek, de nem voltam benne biztos. Randa sebeket szereztem, térdeimet a későbbiekben a Holt tenger gyógyította. Egy másik izraeli utamon egyszer a séruton (kisbusz méretű járművekkel működő taxiszolgáltatás) a sofőr közelében ültem le. Kérdezte, hogy honnan jöttem. A második kérdés az volt, hogy zsidó vagyok-e. Nem tudtam, hogy ez tolakodás, vagy ellenőrzés, de úgy éreztem, mintha a kenyér áráról vagy a hány az óráról kérdezett volna. Válaszoltam is, miszerint nem tudom pontosan. Apukám zsidó, de nem beszélt erről semennyit soha, az anyukája neki sem mondott semmit. Tudom, hogy melyik ország melyik falujában éltek apukám felmenői, de semmi mást nem tudok. Dédpapa neve Kaczer Nathan volt, nagymama Kaczer Livia. Ebben a pillanatban a társalgás héberre váltott, azaz kizáródtam belőle, viszont a többi utas (talán négy-öt ember) bevonódott. Hevesen kiabáltak (ami először mindig ijesztő volt, de addigra megtanultam, hogy ott ez a normál diskurzus). Kisvártatva újra angolul szólt hozzám a sofőr. A busz testületileg úgy döntött, hogy kitérőt tesznek velem, elvisznek a Diaszpóra Múzeumba, ahol leszek szíves kutatni a családom, a gyökereim után. Nem kérdeztek. Fordultak. (Azóta lett annyi helyismeretem, hogy tudom, távol voltunk a múzeumtól). Utoljára most májusban jártam ott. A családokba soha vissza nem tért katonák emléknapja épp az orrom előtt ment át Izrael 71. szülinapjába. A Siratófal mellett állva énekeltem a sok katonával, civillel, vallásos és nem vallásos emberrel a Hátikvát. Sírtam is, mert hát ezért mentem. Hogy meglegyenek az érzések. Pontosan tudtam, hogy mint mindig, a hetedik-tizedik nap környékén, oly mértékben megfeszülnek a Budapesten hagyott gyökereim, hogy kétvonalas C-t lehet rajtuk pengetni. Addigra visszavágyom. Ide. Ahol az apukám nem tudott semmit a saját eredetéről.
Bárász Tamás, bölcsész, informatikus Mózes második könyve, a Semot 3.-4. fejezetében, kb. 40 évvel a mostani történet előtt, Mose kapott egy feladatot: vezesse el Izrael gyermekeit Kánaán tejjel és mézzel folyó országába. A Tóra leírása szerint ez a feladat lett Mose életcélja: autoriter módon vezeti a népet a cél felé, a külső akadályokat harccal győzi le, a lázadást erős kézzel veri le. Aki akadályt gördít az útjába, számíthat Mose és Isten haragjára. Azonban az, ami most történik, ellentmond Mose eddig megismert vezetői stílusának. Reuven és Gád törzse bejelenti, hogy ők nem kérnek az ígéret földjéből, amelyre hivatkozva negyven éve vezeti őket Mose a pusztában. Mose először szokás szerint felháborodik, de utána meglepő kompromisszumkészséget mutat. Beleegyezik, hogy ha a két törzs részt vállal a honfoglalás feladatából, akkor maradhatnak a Jordán folyó keleti partján, a későbbi Izraelen kívül. Különösen meglepő Mose hajlandósága a kompromisszumra, ha belegondolunk abba, amit - közvetlenül ezelőtt - a Midján felett aratott győzelemről ír a Tóra. A harc után a hadsereg vezetői szinte ijedten jelentik Mosénak, hogy a seregből senki nem hiányzik, minden egyes katona túlélte a harcot. Ez a váratlan kimenetel annyira sokkolja őket, hogy a zsákmányból felajánlanak 16.750 sékel (kb. 100-300 kg) aranytárgyat „hogy engesztelést szerezzenek lelkeikért”. Mose tehát most autoritása egyik csúcspontján áll, legitimitása megkérdőjelezhetetlen. Ha valamikor, akkor most nyugodtan verhetné le a lázadást erőszakkal, és mégis éppen most megy bele egy olyan kompromisszumba, amely élete célját kérdőjelezi meg. A hetvenes évek közepén, amikor a szüleim új lakást kerestek, az egyik szempont az volt, hogy a lakás közel legyen a nemsokára megépülő 4-es metróhoz, hogy a tervezett születésem után édesanyám azzal járhasson munkába. Mire 40 évvel később a metró megépült, szüleim már rég nem ott laktak, én már régen nem laktam velük, édesanyám már nyugdíjas volt és nem járt munkába, de persze előtte többször munkahelyet is váltott. A város is megváltozott közben, ahogy a megoldandó közlekedési problémák is. És mégis, a metró ugyanazon az útvonalon épült meg, amelyikre a hetvenes években tervezték. Nagyszerű választ ad a negyven évvel ezelőtti legfontosabb problémákra, de csak keveset és nem a legfontosabbakat oldja meg a mai közlekedési problémák közül. A hetiszakaszban Mose nem követi el ugyanezt a hibát. A mai problémákra nem a 40 évvel ezelőtti konzervválaszt adja, hanem szembenéz velük, közvetlenül a cél előtt nem csak a stratégiáját, hanem a céljait is hajlandó újragondolni, hozzáigazítani a megváltozott helyzethez. Vezetőként viselkedik.
HÍREK A VILÁGBÓL