Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- jún. 11.
- 10 perc olvasás
2026. június 12. péntek – 5786. sziván 27.
péntek 18:30 | gy. gy. 20:23 | szombat 10:00 | havdala 21.44
SLÁH LEHÁ (IV. Mózes 13.1. – 15.41.) שְׁלַח לְךָ֣
„küldj magadnak”. A Tóra elbeszélése szerint Mózes kémeket küldött Kánaán országának felderítésére, miután Izrael népe elérkezett az Ígéret földjének határához. A tizenkét törzs mindegyikéből egy-egy férfi vett részt a küldetésben. A visszatérők közül tízen a visszafordulást javasolták, és félelmet keltettek a népben, míg ketten az út folytatása mellett foglaltak állást. A hagyomány szerint a „gonosz közösség” tíz tagból állt, ezért vele szemben minden közösségi imádkozáshoz tíz igaz ember szükséges. Az így létrejövő imaközösséget héberül minjánnak nevezzük. A tórai olvasmány e hetiszakasszal válik igazán drámaivá A büntetés szerint minden húsz éven felüli férfinak, aki kijött Egyiptomból, a rabság házából, de lelkében továbbra is szolga maradt, a pusztában kellett befejeznie életét. A nép azon az éjszakán ok nélkül sírt, mire az Ö.való azt mondta: eljön majd az idő, amikor valódi okotok lesz a sírásra. A hagyomány szerint ez a nap Áv hó 9-e volt. Évszázadokkal később, i. e. 586-ban, majd i. sz. 70-ben ugyanezen a naptári napon pusztult el az első és a második Szentély is. Mózes könyörgése után a szidra még két fontos törvényt is ismertet Az egyik a chále, vagyis a tésztából leválasztott adomány parancsolata. Ezt egykor a papoknak adták, és ők fogyasztották el. A hagyomány ma is tovább él: meghatározott mennyiségű lisztből készült tésztából egy kisebb darabot különítenek el, amelyet elégetnek. A chálevétel a péntek esti gyertyagyújtás és a rituális fürdő mellett az asszonyokhoz kapcsolódó három kiemelt parancsolat egyike. A másik, mindennapi emlékeztetöül szolgáló micva A hetiszakaszban szó esik a férfiak által viselt rojtokról is, amelyek héber neve cicit. A hagyományos magyarázat szerint a „cicit” szó számértéke 600; ehhez járul az öt csomó és a nyolc szál, így kapjuk meg a 613-as számot, vagyis a tórai parancsolatok számát. A fehér rojtok arra emlékeztetik viselőjüket, hogy tartsa szem előtt az Ö.való parancsolatait. A Tóra eredetileg kék fonalat is említ a rojtok között. Ezt a különleges színt a chílázon nevű tengeri élőlényből nyert festékkel készítették. Mivel ennek pontos azonosítása hosszú időn át bizonytalan volt, sok közösségben a cicit ma is teljesen fehér. A rojtok így is ugyanazt az üzenetet hordozzák: emlékeztetnek a parancsolatokra, és arra, hogy az ember mindennapi életében is I.ten útját kövesse.
Sölach-Löchá (שְׁלַח-לְךָ) esetében is érdemes elolvasni, milyen háttértörténetek színesítik. „Dor bámidbár – „a pusztai nép”. Így szólt az Ö.való Mózeshez, mondván: Küldj magadnak férfiakat, hogy kikémleljék Kánaán országát.” Ez több kérdést is felvet: Mi az értelme a „magadnak” szónak? Miért nem büntették a népet az aranyborjú imádásáért, és miért éppen a kémek küldése miatt nem mehettek be az országba? Tulajdonképpen ki küldte őket? Mi volt a kémek vétke? A kémek igazat mondtak: az ország gazdag termésű volt, városai erősek, lakossága népes és hatalmas. Mi volt hát a bűnük? A jelentésükhöz fűzött magyarázatuk: „Nem mehetünk fel ahhoz a néphez, mert erősebb nálunk” – így szólt a tíz kém Józsua és Kálév kivételével. Lázították a népet Mózes ellen, és Izrael fiai sírtak azon az éjszakán. Végül vonakodtak továbbmenni: „Válasszunk új vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!” Ez az uszítás volt a kémek bűne. Ki küldte a kémeket? Ez a kérdés azért merül fel, mert a Dövárim könyvében másképp hangzik az elbeszélés: „Mindnyájan hozzám jöttetek, mondván: küldjünk előre embereket, hogy kikémleljék az országot… Tetszett nekem a dolog” – mondja Mózes. Eszerint nem I.ten küldte a kémeket. A kezdeményezés a néptől származott, és Mózes tetszésével találkozott. Az ellentétet Bölcseink így oldották fel: I.ten beleegyezett a nép kérésébe, de azt akarta, hogy Mózes olyan embereket küldjön, akik megerősítik a nép hitét. Ezért mondta: „Küldj magadnak embereket… A kémek a te vezetésedet, a te küldetésedet szolgálják, és nem a nép kishitűségét.”Mózes később így fogalmazott: „Ebben a dologban nem hittetek az Örökkévalóban, a ti Istenetekben.”A kémek kiküldése tehát a nép kezdeményezése volt, és gyenge hitének kifejeződése. Miért nem büntették meg a népet az aranyborjú imádásáért, és miért éppen a kémek ügye miatt nem mehettek be az Ígéret Földjére? Az aranyborjú vétke a nép naivitásának, szellemi gyermekkorának tudható be. Nem véletlen, hogy éppen Áháronhoz, Mózes testvéréhez fordultak kérésükkel: „Csinálj nekünk istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, mi lett ezzel a férfival, Mózessel, aki kihozott minket Egyiptom földjéről.” Amikor Mózes lejött a Szináj-hegyről, és összetörte a kőtáblákat, ő maga is Áháront hibáztatta: „Mit tett neked ez a nép, hogy ilyen nagy bűnt hoztál rá?” I.ten nem pusztította el a népet, amely tudatlanságában vétkezett, és Mózes „eltűnése” miatt az egyiptomi állatkultusz mintáit követte. Más volt a helyzet a kémek kiküldésével és a visszatérők uszításával. A nép ekkor már túl volt „gyermekkorán”; számos csodának és égi segítségnek volt tanúja. Mégis azt mondta: „Mivel gyűlöl minket az Örökkévaló, azért hozott ki minket Egyiptomból.” Izrael már „felnőttkorát” élte, amikor így szólt: „Válasszunk új vezért, aki visszavisz minket Egyiptomba.” Erre a lázadásra, erre a kishitűségre már nem volt más válasz: a szolgalelkű nemzedék negyven esztendeig a pusztában maradt, és csak az új, a szolgaságot már nem ismerő nemzedék léphetett be Kánaán földjére. Biálik úgy írt a pusztai nemzedékről, hogy az volt az utolsó nemzedék a szolgaságban és az első a megváltásban. A szolgaságban valóban az Egyiptomból kiszabadult nemzedék volt az utolsó, de a megváltás beteljesedéséhez új nemzedéknek kellett megszületnie a pusztában.
Mózes kémeket küld Kánaánba, akik elriasztják a népet a honfoglalástól, és zúgolódva ismét kifejezik azon óhajukat, hogy visszamennének Egyiptomba. A kishitűség láttán Isten elrendeli a negyven esztendős pusztabeli bolyongást, melynek során kihal a pusztai nemzedék, és az új generáció már szabad emberekből áll, akiknek lelkét nem nyomorította meg az egyiptomi rabszolgaság.
A mostani Tórából felolvasandó rész kémek küldetésével kezdődik: Mózes tizenkét törzs kiemelt képviselőjét küldi az Ígéret Földjére, hogy derítsék fel a terepet. Negyven nap múlva visszatérnek egy hatalmas szőlőfürttel, gránátalmával és fügével. Mindenki előtt megjelenik ez az ismert kép. Tíz kém az óriásoktól és a megerősített városoktól rettegve elbátortalanítja a népet, amiért az Úr negyven évre száműzi őket a pusztába. Csak Kálev és Jehosua bíznak I.ten győzelmében. Ezek alapján látjuk tisztán, hogy vannak különvélemények ugyanazon megtapasztalást látva, és ezek megjelenése, felvállalhatósága jó és fontos. A szakasz végén I.ten előírja a liszt-, bor- és olajáldozatokat, valamint a chálá parancsát: minden kenyérsütésnél a tészta egy részét le kell választani és meg kell szentelni. Gondolnunk kell a közösségre (kémkedés története), és gondolnunk kell az egyénre (chálá). Erről beszél a Sölach-Löchá hetiszakasz, amelynek legismertebb micvája a cicesz viselésének parancsa. A zsidó hagyomány szerint ezt a parancsot kétféleképpen teljesítjük: egyrészt egész nap viseljük a ruhánk alatt a ciceszt, másrészt az imádság idején magunkra öltjük a táleszt (imasálat), és beburkolózunk általa a micvába. Jonathan Sacks rabbi szerint is e két gyakorlat ugyanannak a vallási tapasztalatnak két különböző oldalát jeleníti meg. Amikor táleszt öltünk, mintegy „egyenruhát” veszünk magunkra. Félretesszük mindazt, ami egyéni és személyes bennünk, hogy a közösség részeként álljunk I.ten előtt. A tálesz alatt nem társadalmi szerepeink, sikereink vagy kudarcaink számítanak, hanem az a közös akarás, amely összeköti az imádkozó közösséget: I.ten közelségének keresése. A ruhánk alatt viselt cicesz azonban más üzenetet hordoz. Az a kapcsolatunkra emlékeztet, amely nem a közösségben, hanem a szívünk mélyén születik meg. Arra, hogy I.tenhez fűződő viszonyunk nemcsak közös, hanem személyes, egyedi is. Ő nem csupán a közösséget látja, hanem az egyént is: örömeivel, kétségeivel, esendőségével együtt. A cicesz micvájának két formája ezért ugyanarra a kettősségre tanít. Egyszerre vagyunk egy nagyobb közösség részei, és egyszerre állunk személyesen I.ten előtt. A vallásos élet nem választás a kettő között, hanem mindkettő megélése: a közös imádság emelkedettsége és a személyes hit bensőségessége. Talán ezért kapcsolódik ugyanahhoz a parancshoz a látható tálesz és a rejtett cicesz: hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy I.tenhez egyszerre vezet közösségi és személyes út. Mindenki, aki olvassa ezeket a sorokat, a két út (közösségi és egyéni) együtt vezesse a mostani szombatig, Sábát egész napján, és az utána következő időszak minden pillanatában felelőséggel.
Zeev Paskesz, a MAOIH főtitkára Noha ma legtöbben a Kazinczy utcában mászkáló, szakállas, sötét öltönyös zsidóként és az ortodox hitközség főtitkáraként ismernek, akinél természetes, majdnem munkaköri elvárás a ruha alól kilógó cicesz, én se mindig így öltöztem, hiszen korántsem a szigorú micvetartás volt a természetes életformánk gyerekkoromban. Az első kóser ciceszem történetét szeretném most elmondani. Volt az előszobánkban egy nagy ruhásszekrény. Ennek a szekrénynek az egyik fiókjában voltak a régi vallási „ereklyék”: régi, megkopott tfilinek, bájtlik, kapelik... A gyerekkoron már jócskán túl, egyik böngészésem alkalmával kezembe akadt egy régi-régi, mini gyermekcidákli. Elkezdtem hordani, talán a mellkasomig ha ért. Ekkor persze már micve tartó voltam, és sábesz előtt mindig elmentem a rituális fürdőbe. Az egyik ilyen erevsabeszi mikvézésnél egy idősebb hászid bácsi kedvesen megkérdezte vajon tudom-e, hogy ez a cicesz nagyon nem kóser, mivel ez kisgyermekekre való nem pedig egy ilyen bócherre (18 éves voltam ekkor). Válaszom az volt, hogy ez van. Két nappal később a csendes kánikulai vasárnap délután kellősközepén csöngetnek. Ott állt az én öreg barátom a mikvéből, egy vadonat új, normális méretű ciceszzel. Honnan szerezte ezt két nap alatt? (Ne felejtsük, a nyolcvanas évek közepén járunk, a rendszerváltásra még gondolni se lehetett, valamint közben egy sábesz is volt…) Honnan tudta meg, hol lakunk? Máig sem tudom. A történet lezárása is érdekes: öt évvel később, immár Jeruzsálemben újra találkoztunk. Ekkor derült ki, hogy a bácsi a rabbim apósa Williamsburgből. Hát ilyen kicsi az Örökkévaló világa és ennyit tesz egy kóser cicesz...
Ledniczky Lívia, történész A cicit, vagy askenáz kiejtéssel: cicesz viselése sajátos micvá. A háláchikus hagyomány szerint nem mindig, csak nappal kötelező viselni, olyan ruhákon, melyeknek négy sarka van. Abból a szempontból is különleges, hogy ellentétben a legtöbb micvával, a Tóra meghatározza a célját: azért kell viselni, hogy emlékeztessen a lényegre. Tehát az Örökkévaló csomót köt a zsebkendőnkre, hogy ne felejtsük el, ami igazán fontos. Bár a Tóra nem szűkíti le, a rabbinikus hagyomány már csak a férfiak számára tartja kötelező viseletnek a ciceszt. Bölcseink tehát úgy érezhették, hogy csak a férfiakat kell rendszeresen emlékeztetni a fontos dolgokra. Nem vitatkozom velük. Több olyan tárgy van a zsidó hagyományban, amelyek egy zsidó férfi „ autentikusságát” látványosan szemléltetik. Kipa, kalap, cicesz, tfilin, tálesz, monokróm öltözet, gártli, kaftán, de ide sorolhatnánk a pajeszt és a szakállt is. E férfi szimbólumokká vált jelképek viselése számos zsidó csoport szerint a nők számára nem megengedett, hiszen szerintük a kalapos, fekete egyenviseletet hordó férfi lehet csak az „igazi zsidóság” autentikus képviselője, így a nőknek eleve nem lehet esélyük a közösség képviseletére. Az autentikusság követelése a hatalom követelése is egyben, és a külsőségek kitűnő hatalmi szimbólumok: sokan azt hiszik, hogy az autentikus viselet dönti el, ki reprezentálhatja a zsidókat, ki hivatott a képviseletükre. Eljuthatunk oda, hogy a szakáll teszi a rabbit, a cicesz meg a hívő zsidót. Pedig a cicesz éppen az a tárgy, amely arra figyelmeztet, hogy a lényegre figyeljük, ne a külsőségekre, belülre és ne kívülre. A cicesz egy csomó a zsebkendőn, amivel emlékeztetni akar minket az Örökkévaló a lényegre, arra, mi az, ami tényleg fontos. Mi a lényeg? A Tóra ebben a hetiszakaszban a cicesz kapcsán így határozza meg: „Én az Örökkévaló vagyok, a ti Istenetek, aki kihozott benneteket Egyiptomból, hogy a ti Istenetek legyek”. Az Örökkévaló kihozott minket Egyiptomból, ami nagy felelősséget is ró ránk. Mi ismerjük a szolgaságot és szabadulást. Felelősségünk van azok iránt, akik most vannak „Egyiptomban”, azok iránt, akik akár a többség előítélete, akár anyagi helyzetük miatt meg vannak fosztva a szabadságtól. Egyiptomban nem voltunk szabadok, és ha az egyiptomi kivonulás az a fontos dolog, amire mindig emlékeznünk kell, akkor a személyes életünkben is figyelnünk kell arra, hogy ne hozzunk létre „Egyiptomokat” magunknak. Ne váljuk rabjává egy munka teljesítésének, egy tárgy megszerzésének, amellett, hogy egyre jobbra és többre törekednénk. Nehéz az egyensúlyt megtalálni. A cicesz arra emlékeztet, hogy még nagyon sok dolgunk van.
A cicesz viselésére vonatkozó tórai parancsot két különböző módon is teljesíteni kell a zsidó hagyomány szerint. Hordanunk kell a cicesz rojtjait a ruha alatt egész nap, de kívülről is bele kell burkolóznunk, amikor közösségben imádkozunk. Jonathan Sacks, a rendkívül népszerű Tóra-magyarázó, egykori brit főrabbi szerint az egyik esetben a cicesz „egyenruha”, amely egy szerepviszonyt fejez ki, olyan magasztos öltözet, amelyben Isten elé járulunk. Imádkozás közben szeretnénk elérni „valódi” önmagunktól jobbik önmagunkhoz, önmagunkhoz, mint egyelőre be nem váltott lehetőséghez. Ebben segít, erre is vonatkozik az imádkozás közben viselt, a cicesz rojtjait rögzítő táleszre mondott áldás, amely szerint arra kötelezett minket Isten, hogy „beburkolózzunk” a ciceszbe, eltűnjünk benne. Eltűnjék mindaz, ami személyes bennünk, és megmaradjon az, ami összekapcsolja a közösséget, közös vágyakozásunk Isten közelsége után. A cicesz parancsa azonban egyúttal arra is kötelez bennünket, hogy a ruhánk alatt is hordjunk, egész nap, ciceszt, amelynek legfeljebb a rojtjai lóghatnak ki, válhatnak láthatóvá mások számára. A cicesz így arra is emlékeztet minket – hiszen ez a funkciója -, ami mélységesen személyes, intim, bizalmas Istenhez fűződő kapcsolatunkban: abban, ami az embereket Istenhez fűzi, egyszerre van jelen valami a személyeségen, az egón messze túlnövő vonatkozás és valamiféle bensőséges személyesség is, Isten esendő személyünket is szereti, részesíti figyelmében Jonathans Sacks szerint, a Hozzá vezető két úton vezet minket végig a cicesz parancsából kinövő kétféle, párhuzamosan betartandó előírás. A cicesz parancsának két arca Isten és ember viszonyának kettősségére is emlékeztet.
HÍREK A VILÁGBÓL