Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- 21 órával ezelőtt
- 8 perc olvasás
2026. június 05. péntek – 5786. sziván 20.
péntek 18:30 | gy. gy. 20:18 | szombat 10:00 | havdala 21.38
BEHÁLOTHÁ (IV. Mózes 8.1. – 12.16.) בְּהַֽעֲלֹֽתְךָ֙
Szentélybeli Menóra napi meggyújtásával és a leviták felavatásával folytatódik és a sivatagi vándorlás módozatait sorolja fel. A szakasz második felében a zúgolódók, és húst követel a nép, majd jön a fürjhad nagy tömegekben, és a vonulók teljesen jól laknak belőlük.
„amikor meggyújtod”, vagyis amikor meggyújtják a mécseseket a Szentélyben. A magyarázók azonban egy másik értelmezést is alkalmaznak: „amikor magasra lobbantod a mécseseket”. Ez arra utal, hogy nem elég pusztán meggyújtani a kanócot; a gyújtásnak olyannak kell lennie, hogy a láng magasra lobbanjon, és a menóra mécsesei a menóra törzse felé világítsanak. A fénynek erősnek és tisztának kell lennie. A hetiszakasz ezután a leviták szolgálatáról szól. A szöveg szerint a szent szolgálat huszonöt éves kortól ötvenéves korig tartott. Az előző szidra ugyanakkor harmincéves kortól számolja a szolgálat kezdetét, amit a kommentárok úgy magyaráznak, hogy az első öt év a felkészülés ideje volt. Ebből azt a tanulságot vonják le, hogy öt év elegendő idő egy mesterség elsajátításához. Aki ennyi idő alatt nem tanulja meg a szakmáját, az később se nagyon reménykedjen benne. Persze jól tudjuk: „a jó pap holtig tanul”, és a gyakorlat teszi a mestert. A kivonulástól számított második évben Izrael gyermekei ismét megtartották a Pészahot. Ezt követően azonban harmincnyolc éven át nem ünnepelték meg, és csak Józsué idejében tértek vissza hozzá újra. A Szent Sátor felállítása után felhő borult a Hajlékra: amikor a felhő elindult, indult a tábor is; amikor pedig megállt, a nép is megpihent. Éjjel a tűz ragyogása tündökölt a Sátor fölött egészen reggelig. Ezüstharsonákat is készítettek, amelyek a gyülekezést, az indulást és szükség esetén a riadót jelezték. Mózes szívesen vette volna, ha apósa fia, a midjanita Hobáb — mivel jól ismerte a terepet — vállalja az útmutató, a „szem” szerepét. Hobáb először szabadkozott, a Talmud szerint azonban végül mégis vállalta ezt az „idegenvezetést”. Az Örökkévaló ládája haladt elöl, és ezt követte a nép. Két fordított nun betű jelzi számunkra az Írásban azt a részt, amely elmondja, mit mondott Izrael gyülekezete, amikor megindult a bizonyosság ládája. Ugyanezeket a szavakat éneklik ma is, amikor a Tóra-tekercset az olvasóasztalhoz viszik. A fény azonban hiába világított: a nép mégis zúgolódni kezdett. Ezúttal húst követeltek, noha ott volt számukra a manna, amely fehér volt, üde és mindig friss; íze olyan volt, mint a koriandermagé. A panaszkodók hangja súlyos teherként nehezedett Mózes vállára.
Böháálotchá (בְּהַעֲלֹותְךָ) hetiszakaszunk egyik fő témája a zúgolódás okozta krízis. Mózes már nem bírja elviselni a nép állandó panaszkodását, ezért I.ten segítségét kéri. A válasz egy hetventagú tanács kijelölésében érkezik, amely a későbbi Szánhedrin előfutárának tekinthető. A nép panaszkodása nem új jelenség Már Egyiptomban is jelen volt, és a kivonulás után is újra meg újra felbukkant. Előbb az üldöző egyiptomiaktól féltek, majd az ivóvíz hiánya miatt zúgolódtak, később kenyeret követeltek. Amikor megérkezett a manna, azzal sem volt mindenki elégedett. Most pedig húst kívántak, mondván, hogy elegük van a mannából, amely túl „légies” számukra. Mózes, aki legendás türelméről és szerénységéről volt híres, ekkor szinte „kiborult” A nép ugyanis már arról beszélt, milyen jó volt Egyiptomban, ahol hallal, zöldségekkel, dinnyével, uborkával, hagymával és fokhagymával lakhattak jól. Mózes kétségbeesetten fordul I.tenhez: vajon ő szülte ezt a népet, hogy úgy kelljen hordoznia, mint dajka a csecsemőt? Ha ez így megy tovább, inkább a halált kéri, mintsem hogy tovább viselje ezt a terhet.Az Ö.való segítséget ígér Mózesnek a hetven vén személyében, majd közli, hogy a nép másnap húst fog enni. Nem egy-két napig, hanem egy teljes hónapon át, „amíg az orrotokon fog kijönni”, mert elvetették I.tent, és azt kérdezték: miért is jöttünk ki Egyiptomból? Hús egy teljes hónapon át A dráma csúcspontján Mózes megrendül az i.teni ígéret hallatán. Hogyan lehetne hatszázezer gyalogos férfit, s velük együtt az egész népet egy hónapon át hússal ellátni? Vajon elég lenne minden nyáj és marha, vagy a tenger összes hala? Bölcseink sokat vitatkoznak Mózes e látszólagos „kishitűségén”. Rabbi Akiba szerint Mózes valóban elcsüggedt, míg rabbi Simon szerint nem I.ten erejében kételkedett, hanem a nép büntetésének igazságossága miatt emelt szót. Rábbán Gámliel szerint Mózes valójában arra utalt, hogy a népnek semmi sem lesz elég: ha marhahúst kapnak, majd csirkét, birkát vagy halat kívánnak. Másnap azonban megtörténik a csoda: hatalmas fürjcsapat érkezik a tengeren túlról, és a nép nagy mennyiségű húst gyűjt össze. A kívánságuk teljesül, de végül belebetegszenek abba, amit annyira követeltek. Rási a Toszefta alapján összehasonlítja ezt az esetet a Pörlekedés Vizénél történtekkel. Ott Mózes nyilvánosan kételkedett, itt viszont csak négyszemközt fejezte ki aggályait I.ten előtt. Ezért a víz esete súlyosabbnak számított, mert az egész nép előtt történt, és Chilul Hásém, vagyis I.ten nevének megszentségtelenítése lett belőle. A hús ügyében viszont senki más nem hallotta Mózes szavait, csak az Ö.való.
Kardi Judit, A Tóra érvénye, tanulsága időtlen, koronként, konkrét szituációnként változó helyzetekben is felismerhető. A vezetői hierarchia máig érvényes működési törvényei a Tórában itt is megfogalmazódnak. Az Örökkévaló Mózes szelleméből (terhéből) levett és hetven „vénre” áttett, akik korlátozottan prófétálnak – viselték a „szellemet”. Lehet-e különböző módon hitelesen viselni az áttett „szellemet”? E kérdést veti fel Eldád és Médád prófétálása. Mózes válasza az én értelmezésemben: igen, de csak addig, ameddig igaz a prófétálás – az isteni célt szolgálja. A hetiszakaszunk legismertebb eseménye a 12. fejezetben olvasható. Az egyik üzenet világos: a lélek romlottságának (betegségének) következménye a test megbetegedése. A másik felvetett probléma: hol húzódik a határ a jogos kritika és a rágalmazás, rossz hír keltése, láson hárá között. Helyes taktikával meg lehet-e akadályozni a közösség szétesését? Mint általában, a közösségi feszültségek ez esetben is beszűrődnek az intim szférába, feszegetik a szoros családi szövetség kereteit is. Jogos-e a testvérek kritikája testvérük párválasztását illetően? Hiába egészen más a nép problémája, válságos helyzetben gyengíti a negatív, irreleváns kritika az első vezető tekintélyét, a válság megoldására ezzel hamis lehetőséget kínál. Még nagyobb bűn Mózesnek, mint a legnagyobb próféta tekintélyének gyengítése azzal, hogy kétségbe vonhatónak tartják a testvérek az elsőségét a próféták között és az egész nép élén. Ezzel veszélyeztetik a válságból kivezető út megtalálását és az egész küldetés sikerét. Az Örökkévaló ezt nem engedheti meg. Egyértelműen kifejti, hogy az isteni terv végrehajtására Mózes a kijelölt személy. Mózes az egyetlen próféta, akivel az Örökkévaló „szemtől szembe” beszél. A Mózes elleni lázadás egyben az isteni akarat kétségbevonása is. Az Örökkévaló azzal is példát ad (a jövőbeli igazságszolgáltatásnak is), hogy a tettek súlyát mérlegeli. Miriam bűne nagyobb, mert szószóló volt. Irigysége, sértettsége eredményezte a testi poklosságát. Lehetőséget kapott az Örökkévalótól a testi, lelki gyógyulásra azzal, hogy hét napra elkülönítették. A hét nap elteltét követően a Miriam egészségesen visszatért, és a közösség működésében is helyreállt a rend. A nehéz és fájó ügyek megoldásához sajnos nem áll rendelkezésünkre mindig isteni akarat és tudás. Kellő hittel, alázattal, tisztességgel, tisztánlátással, erővel, akarattal és elszántsággal kell ezért rendelkeznie annak, aki a válságokból meg kívánja találni a kivezető utat. Ha, csak egy feltétel is hiányzik….
Zima András A hetiszakasz magyarázatainak olvasása során leginkább az a rész fogott meg, amikor az értelmezők Mirjám és Áron Mózessel szembeni állásfoglalását magyarázzák. Arra keresik a választ, hogy ki lehet a kusita nő, és mi lehetett a kifogása Mirjámnak és Áronnak Mózes párválasztásával kapcsolatban. Szerintük esetleg az lehetett a probléma, hogy a nő egy másik etnikai csoport tagja, aki ráadásul talán még fekete is volt. A kilencvenes években, egyetemista koromban, évfolyamtársaimmal több szociológiai kutatásban segédkeztük. Az egyik ilyen kutatás témája az egyetemisták előítéletessége, antiszemitizmusa volt. A felmérés narratívájában az, ha valaki nem akarja zsidóhoz adni a lányát vagy a fiát, az antiszemitizmus egyik megjelenési formájának tekinthető. Szerintem érdekes kérdés, hogy ha valaki nem akarja, hogy a gyereke, vagy bármely közeli családtagja egy másik vallási, kulturális, etnikai háttérrel rendelkező párt válasszon magának, már egyből rasszista-e? Emögött törzsi gondolkodás áll-e, mely a törzs etnikai homogenitását félti a vegyesházasságtól, és a közös utód „faji” megfelelőségéért aggódik? Ezzel szemben előfordulhat-e, hogy csak az együttélés során az eltérő háttérből fakadó konfliktusoktól akarja csak megkímélni az így nyilatkozó a rokonát? Ha belegondolunk abba, hogy két eltérő kulturális háttérrel rendelkező ember köti össze az életét, és mindkettő számára fontosak az otthonról hozott szokások, hagyományok, életstratégiák, akkor létrejöhetnek akár visszatérő konfliktusok. Ilyenkor gyakran az egyik félnek meg kell hátrálnia, és az hosszú távon a meghátráló fél kulturális önfeladásához vezethet. Az is igaz, hogy későmodern, vagy posztmodern európai (nyugati) világunkban általában egyre kevésbé tartjuk fontosnak a megelőző generációk által hordozott életstratégiákat, így már nem jelent számunkra gondot egy máshonnan jövő, de hasonló gondolkodású emberrel való együttélés. Ebből az utóbbi felfogásból kiindulva könnyűnek tűnik kirekesztőnek, esetleg rasszistának bélyegezni azt, aki az otthonról hozott, szüleitől kapott életstratégiák tovább örökítését várja el utódaitól. Természetesen általában arra képtelenek vagyunk, akármelyik álláspontot valljuk is, hogy elfogadjunk egyenrangúnak egy a miénkkel párhuzamosan létező életvilágot. Ennek a hetiszakasznak az értelmezése is sok párhuzamos igazság megismerésre ad lehetőséget.
A hetiszakasz arra tanít minket, hogy ragadjuk meg az alkalmat. Mózes azt mondta a zsidó népnek: „Úton vagyunk a Szentföld felé, melyet Isten hazánkul ígért nekünk.” De a tervezett diadalmenet valahogy messzinek tűnt. Jitro, Mózes apósa konfliktusba került Mózessel, aki nem akarta elkísérni a népét az ígért célhoz, a Szentföldre. Mózes könyörgött neki, de hiába. Jogában áll, mondta Jitro, még ha nem is szent okból, hogy elhagyja Izraelt, és hazatérjen. Ez a viselkedése megmutatja, akár tudat alatt is, ahogy a zsidó nép a sivatagban érezhetett. A zsidó nép optimizmusa és önbizalma meggyengült. Panaszkodni kezdtek a sivatagi körülményekre. Feladva a jövőbe vetett reményüket, csak a jelenre tudtak gondolni. A jelen mindig frusztráló, tele problémákkal. Mostanra már a naponta az égből hulló manna sem a megfelelő étel. Amikor valakinek rossz kedve van, nincs az az ennivaló, amelyik ízlene. Hiába készíti a feleség a legfinomabb ételt a férjének vacsorára, ha a férj rossz hangulatban érkezik, tele munkahelyi gondokkal, nem lesz elégedett vele. A mannát illető panasz előre mutatja a kémek tragédiáját, amely a következő hetiszakaszban jelenik meg. Ezen eset eredményeként vált világossá Mózes számára, hogy a nagy vándorlást a Szentföldre ez a nemzedék, amely kiszabadult az egyiptomi rabszolgaságból, és amely csodás körülmények között élt a hatalmas sivatagban, nem éri meg. „A bölcs és szent ember felismeri ezeket a pillanatokat és lehető-ségeket…”
Minden ember és nemzet számára vannak olyan pillanatok és lehetőségek, amelyeket a jelenben kell megragadni. Az életben semmiféle lehetőség nem folytonos, kivétel a megbánás és fejlődés képessége. Azok a lehetőségek, amelyeket elszalasztunk, legtöbbször sohasem térnek vissza. Ez igaz a munkára, egészségre, családi kapcsolatokra és az élet minden más területére is. Pirké Ávotban (Atyák tanításai) olvashatjuk, hogy minden embernek megvan a maga ideje, órája, a saját alkalma, hogy fejlődjön, kiteljesedjen. A bölcs és szent ember felismeri ezeket a pillanatokat és lehetőségeket, és rögtön azok szerint jár el. A buta és lusta ember elszalasztja őket. Rabbi Akiva azt mondta: sohase késlekedj, vagy halaszd el a lehetőséget a Tóra tanulásra, lehet, hogy később nem lesz. A judaizmus a cselekedetről, optimizmusról és lelkesedésről szól. A tragédia, amellyel az eheti és következő tórai hetiszakasz foglalkozik, a gyengeségből és demoralizálódásból fakad. Ha nem hiszünk önmagunkban, semmi sem lehet jó, még az égi manna sem. A panaszkodók és kételkedők nemzedéke a tragikus és kudarcra ítélt remények nemzedéke lett. A mi generációnk azonban számos nagyszerű lehetőséggel lett megáldva, amelyek közül nem utolsó a tóratanulás lehetősége, és hogy Izraelben élhessünk. Ezeket a lehetőségeket kell megragadni és megbecsülni.
HÍREK A VILÁGBÓL