Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- 31 perccel ezelőtt
- 8 perc olvasás
2026. május 29. péntek – 5786. sziván 13.
péntek 18:30 | gy. gy. 20:12 | szombat 10:00 | havdala 21.31
NÁSZÓ (IV. Mózes 4.21. – 7.89.) נָשׂ֗א
Leviták körében megejtett népszámlálást és a Szentélyszolgálatban kifejtett tevékenységük módozatait részletezi, a Názir törvényről, és a hűtlenséggel vádolt házastárs ellen lefolytatott vizsgálatot is részletezi. A szakasz a Hajlék felavatásával és a törzsfőnökök által hozott egységes áldozatok ismertetésével zárul.
„vedd fel”, illetve „számold meg”. A szöveg Gerson fiainak megszámlálásával foglalkozik, harmincévestől ötvenéves korig, hiszen a leviták ebben az életkorban látták el a szent szolgálatot. A pusztai Szentély elkészült, és ezzel együtt kirajzolódtak a szolgálati feladatok is. Lévi törzsének gyermekei kapták a szentély körüli szolgálatot: Áron fiai lettek a kohaniták, vagyis a papok, míg Gerson, Merári és Kehát leszármazottai a papok munkáját segítő leviták voltak. A kehátiak szállították a mozgó pusztai Hajlék legkényesebb és legszentebb tartozékait: a frigyszekrényt, a menórát, valamint mindazt, ami a Szentek Szentje körül volt található. Ők a fejedelmek felajánlásaiból nem kaptak kocsit, mivel a szent tárgyakat kézben vagy vállon kellett vinniük. A gersoniak a szőnyegeket, takarókat és függönyöket vitték, míg a meráriak a kevésbé szent, de nélkülözhetetlen szerkezeti elemeket, például a deszkákat és az összekötő részeket cipelték. A hetiszakaszban szerepel a jól ismert, ma is használt papi áldás szövege is: „Áldjon meg téged az Örökkévaló, és őrizzen meg téged. Ragyogtassa az Örökkévaló az Ő arcát rád, és legyen hozzád kegyelmes. Fordítsa az Örökkévaló az Ő arcát feléd, és adjon neked békét.” A pap tehát nem önálló forrása az áldásnak, hanem közvetítője és tolmácsolója. Az emelvényen, amelyet düchennek neveznek – innen ered a „düchenolás” kifejezés is – a kohaniták elmondják az áldást, ám azt egyedül az Ö.való bocsátja ránk. A hetiszakasz felsorolja a törzsi fejedelmek avatási felajánlásait is, amelyeket Hanukkakor szintén felolvasunk. A találkozás sátra ekkor nyeri el valódi funkcióját, az Ö.való szavai már nem a Szináj hegyéről hangzanak el, hanem a sátorból, a két kerub közül szólnak Mózeshez. Így a pusztai Szentély nem csupán a szolgálat helyévé válik, hanem az isteni megszólítás központjává is.
Nászó (נָשֹׂא) hetiszakaszát mindig a Sávuot utáni szombaton olvassuk. Tartalma gazdag és sokrétű: a leviták megszámlálásával és szolgálati beosztásával kezdődik, majd a házasságtöréssel gyanúsított asszony próbájáról és a názir törvényeivel foglalkozik. A szidra végül a pusztai Szentély felavatásának leírásával zárul. A hetiszakasz egyik legismertebb és legfontosabb része A hetiszakasz egyik legismertebb és legfontosabb része a kohaniták áldása, amely mindmáig része a zsidó liturgiának. „Áldjon meg téged az Isten, és őrizzen meg. Fordítsa feléd kegyesen orcáját, forduljon Isten hozzád, és áldjon meg békével.” Ezzel az áldással áldja meg az apa gyermekeit péntek este, ez hangzik el esküvőkön, bár micva alkalmával és ünnepi istentiszteleteken is. Az áldásszöveg után így szól az Írás: „Áldják meg nevemmel Izráel fiait, és én megáldom őket.” A hagyomány szerint I.ten egyik neve: Shalom (שָׁלוֹם), vagyis béke A Midrás úgy tanítja, hogy nagy a béke ereje, mert az áldás minden szava benne foglaltatik. Nem véletlen tehát, hogy ezt az áldást Áron főpap leszármazottjai, a kohaniták mondják. Áronról azt tanítja a Talmud, hogy nemcsak szerette a békét, hanem kereste, kutatta is azt. Izráel népe történelme során mindig a békére törekedett, és ezt fejezi ki mindennapi köszönésünk is: shalom, vagyis béke veled, béke veletek. Már Ábrahám is a béke kedvéért engedett Lótnak az ország felosztásakor, a Tóra pedig azt tanítja, hogy még háború esetén is először a béke lehetőségét kell felajánlani: „Ha város elé érkezel, hogy harcolj ellene, szólítsd fel lakosait a békére.” A próféták látomása szerint az idők végén a népek I.ten tanításához fordulnak. „Cionból jön a Tan, és Isten szava Jeruzsálemből” — hirdeti a próféta, majd hozzáteszi: „összetörik kardjaikat ekevassá, dárdáikat pedig szőlővágó késekké; nép nép ellen nem emel fegyvert, és nem tanulnak többé háborút.” E látomás nem pusztán a háború végét jelenti, hanem egy olyan világot, amelyben az emberiség a békét tekinti valódi céljának. Egy római közmondás szerint: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra.” A mi tanításunk azonban más utat mutat: az igazi béke világában nem a háborúra kell készülni, hanem arra, hogy az ember képes legyen letenni a fegyvert, meghallani a másikat, és I.ten áldását békében fogadni.
Egymás mellett áll a mostani hetiszakaszban egy időleges önmegtartóztató fogadalom leírása – hogyan kell letenni, mit kell tenni, hogyan kell megválni tőle – és a papi áldás, amelyet magától Istentől tanultunk. De mi a kapcsolat a két, látszólag semmilyen viszonyban nem lévő szövegrész között? A názir-fogadalom – hívja fel a figyelmet hetiszakasz-értelmezésében David Greenspoon rabbi – sok tekintetben hasonlóvá teszi azt, aki megfogadja, a kohanitákhoz, a papi kaszt tagjaihoz. Sok mindentől meg kell tartóztatniuk magukat, nem érintkezhetnek például halottakkal, a názirok fogadalma ráadásul szigorúbb is az „egyszerű” papokénál, a náziron kívül csak a főpapot tiltja el a Tóra attól, hogy még legközvetlenebb családtagjaival se tegyen kivételt haláluk esetén. Miközben a papi szolgálat ellátása közben a papok nem fogyaszthatnak alkoholt, „szogálaton kívül” nincs megtiltva számukra, a názir viszont egyáltalán semmilyen formában és fogadalma érvényességi ideje alatt semmikor sem fogyaszthat szőlőből készült italt és szőlőt sem. A papság intézménye demokratizálását hajtja végre a názir-fogadalom lehetősége, pap nem lehet más, csak aki megfelelő családból származott, názir azonban bárki lehet és mivel a rá vonatkozó előírások sok tekintetben szigorúbbak még annál is, amelyeknek a papoknak kell megfelelniük, még magasabban is állnak a szentségben a názirok a papoknál és názirok nők is lehetnek, míg papok nem, még ha papi családból származtak is. Ugyanakkor, amikor lejár a názir-fogadalom ideje, egyebek mellett bűnáldozatot is be kell mutatnia annak, aki visszatér a hétköznapi életébe. A nagy középkori jogtudós, orvos, filozófus, Maimonidész szerint azért, mert az illető túlzásba vitte a „szentséget” letért a mértékletesség útjáról, ezt kell rituálisan megbánnia a vétekáldozat bemutatásával. Leginkább őt követve jut Greenspoon rabbi arra a következtetésre, hogy a názir-fogadalom és a kohanita áldás egymás mellé kerülése arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a szentté válásnak két ellentétes útja is van és a Tóra az egyiket többre értékeli a másiknál. Míg a názir-fogadalom az önkorlátozás révén kíván elérni a szentséghez, a kohanita áldás Isten arcának fényességéről, illetve – ez az utolsó szava – a békéről, a teljességről, az utóbbi két szó ugyanis héberül ugyanabból a tőből ered. Ez a teljesség áll szemben Greenspoon rabbi szerint a názir-fogadalom önkorlátozásával, a papi áldás a spiritualitás olyan formáját mutatja meg, amelynek révén „megnyílunk Isten áldásai előtt”. A másik látványos különbség az, hogy a názir nem tudja továbbadni a szentséget, nem képes áldást osztani, önkorlátozása, sajátos életmódja inkább kivonja őt a közösségből, míg a papok – éppen a papi áldás révén – képesek a közösséget is részesíteni a szentségből. A papi áldás szavaival áldják meg a szülők is péntek esténként a gyerekeiket.
Tamási Balázs, hebraista, az OR-ZSE könyvtárának igazgatója A zsidó gondolkodásban és annak szertartásaiban a birchát kohánim (papi áldás) az ókortól fogva Izrael egész népe számára az Örökkévaló által nyújtott védelmet, kegyelmet és békét jelenti. Az Áron főpap atyai ági leszármazottainak tulajdonított áldás-közvetítő feladat évezredek óta élő hagyomány, a zsinagógai szertartásban ez az úgynevezett düchenolás (a duchán kifejezésből, amely az e célra használt emelvényt jelenti). A Második Szentély korabeli judaizmus eszmei csoportjai közül – a farizeusok mellett – az esszénusok, vagy más néven qumráni közösség liturgiájában sajátos szerepet töltött be ez az áldás. A jeruzsálemi papsággal szembekerülő és emiatt elkülönülő, főként papokból szerveződő csoportnak a qumráni barlangokból előkerült és 2000 éve lejegyzett szabályzatában (szerech hájáchád) az olvasható, hogy a közösségbe újonnan belépő tagok szertartását a papok az igazakra mondott ároni áldás szavaival kísérték és „szentesítették”. („A papok pedig áldjanak meg mindenkit, akik Isten osztályrészéhez tartoznak és tökéletesen járnak az Ő minden útjain…”, 1QS II, 20-21). Az ároni áldás a korai századoktól összeköti a zsidóságot és a kereszténységet a közös gyökerek miatt, később a kereszténységben Luther óta válik általánossá a protestáns istentiszteleti gyakorlatban. Ahogy a zsidó otthonban a szülő a papi áldás szavaival áldja meg gyermekét, úgy a rabbi is e szavakat mondja egyes közösségekben a zsinagógai szertatás és az élet kitüntetett pillanataiban. Így cselekedett Jehuda Löw ben Mose, polgári nevén Löw Lipót (Černá Hora, 1811. május 22. - Szeged, 1875. október 13.), a neológ zsidóság kiemelkedő alakja midőn 1875-ben ros hasáná ünnepén a sófár megszólalása előtt elmondott dróséját a közösségre mondott papi áldással zárta – ezt a részletet a Szegedi Szent Egylet Aranykönyve őrizte meg. A közösségét féltő és közeli halálát is érző szegedi főrabbi Áron főpap védelmező szavaival erősítette aggódó híveit. A neológiában és más a zsidó felvilágosodás hatására újító közösségekben elterjedt szokásról van szó. A kohanita áldás a rabbi egyénre és közösségre mondott áldásaként nyer új értelmezést. E tradíció jegyében Schweitzer József - a Rabbiképző néhai főigazgatója, országos főrabbi és a Rabbiképző zsinagógájának rabbija - gyakran bocsájtotta a híveket útjukra a papi áldás lélekerősítő szavaival a péntekesti istentisztelet alkalmával. Ez a spirituális gesztus mára elterjedt szokássá vált számos amerikai és nyugat-európai nem ortodox közösségben. A reformjudaizmusban megnyilvánuló és a vallási demokratizálódásra hivatkozó még kiterjesztőbb értelmezés szerint pedig minden zsidó mondhat kohanita áldást.
Turi Tímea, a Magvető Kiadó főszerkesztője Múltkor valami miatt megdicsértem a kisfiamat. Meg vagy dicsérve, mondom, és elkezdtem valami mást csinálni, de ő kérdőn nézett rám, mintha egy viccet meséltem volna éppen, aminek még nem mondtam el a poénját. És akkor most mi fog történni? Megdicsértelek, magyaráztam. Nem értette, azt hitte, ha mondok valamit, az nyilván egy másik tevékenységet jelez. Jutalmat várt: csokit vagy játékot. Megpróbáltam elmagyarázni, a dicséret nem kísér valamit, hanem a dicséret a dolog maga. Azt mondom, hogy megdicsérlek, és ezzel a mondattal dicsérlek meg, ez maga a jutalom. Nyelvészek szokták vizsgálni azokat a mondatokat, amik kitüntetett élethelyzetben nem csak jelzik, de meg is valósítják a cselekvést. Ilyen például a házasságkötéskor a boldogító igen kimondása. De a hétköznapi életünk is tele van ilyen gesztussal: ilyen a bocsánatkérés, a köszönet mondása. És a dicséret is. Azt gondolom, ilyen maga az áldás is: nem kíséri, nem jelzi az áldást, hanem a mondás által valósítja meg az áldást magát. Gyermekeinknek azt mondjuk péntek este – egy eredetileg a papok számára fenntartott, de már demokratizálódott, mindenki számára bevett vallási gyakorlatként –, hogy ragyogtassa rád arcát az Örökkévaló, de valóban mi áldjuk meg őket, és ennek eszköze a nyelvben rejlő erő maga.
HÍREK A VILÁGBÓL