Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- márc. 27.
- 10 perc olvasás
2026. március 27. péntek – 5786. niszán 09.
péntek 18:00 | gy. gy. 17:48 | szombat 10:00 | havdala 18.54
szerda 07:00 elsőszülöttek böjtje | szerda 18.30 erev peszah | szerda 19.00 lél széder | csütörtök 10:00 peszah első nap | csütörtök 18.30 erev peszah II. és második széder vacsi |
péntek 10:00 ünnepi ima | péntek 18:30
SÁBÁT HÁGÁDOL - CÁV (III. Mózes 6.1. – 8.36.) צַ֤ו - שַׁבַּת הַגָּדוֹל
Állandó áldozatról az égő áldozatról hangzik a parancsolat, amelyet minden reggel és este a közösség nevében mutattak be. A szakasz végén Mózes, mint ideiglenes főpap felavatja Áront és fiait a szent szolgálatra, az ehhez használatos szent olajjal.
Négy nevezetes Szombatot ünnepel a zsidóság évről-évre. Ezek közül egyet, az április elsején, szerdán este beköszöntő Pészach ünnepét megelőzően, ezen a héten tartunk. Ez Sábát Hágádol (שבת הגדול), amelyet ha a szó szerinti fordítást nézzük „Nagy Szombatnak” hívunk. A Pészach előtti szombat nevét többféleképpen magyarázzák Egyesek szerint ez a “nagy” szombatja. Vagyis a közösség vezetője köteles ezen a napon Pészachról beszélni, más magyarázat az e napra rendelt prófétai szakasz utolsó mondatára hivatkozik: „Elküldöm nektek Élijáhu prófétát, mielőtt eljön I.ten rettenetes nagy napja.” A prófétai szakasz tele van változatos és aktuális gondolatokkal. Az első örökérvényű eszmét a következő mondat fejezi ki: “Én, az I.ten, nem változtam és ti, Jákob gyermekei megmaradtatok”. Mózestől kezdve az összes próféta hirdette a zsidó nép örök fennmaradását. “Még ha az ellenségeik országában lesznek is, nem hagyom, hogy megsemmisüljenek.” Így szólt Mose Rábénu: “Elpusztítom a bűnös államot, de nem pusztítom el Jákob házát”. Ezek Amosz próféta szavai. Hasonlóképpen prófétálnak Jezsajás és Jeremiás. De Izrael örök fennmaradásának feltétele a fent idézett mondat első fele, “Én, az I.ten, nem változtam”. A zsidó nép ősidők óta élt, a “Sömá Jiszráél” hitében. Ezt vallották őseink a gálutban, a római birodalomban, a spanyol inkvizícióban máglyára menők, ezt mondta a zsidó ember a veszély órájában, vagy a halál torkában. „שמע ישראל יהוה אלהינו יהוה אחד” “Halljad Izrael, az Ö.való I.tenünk egyetlen egy” hitvallása volt népünk fennmaradásának titka. A prófétai szakasz utolsó mondatai a megváltás hírnökéről beszélnek. A hírnök Élijáhu próféta. A Széder estével és sok népi mondával kapcsolatos Elijáhu történetei a mai Háftárából indulnak ki. “Elküldöm néktek Elijáhu prófétát”. Az öregek és az ifjak között lévő ellentét A megváltás idejének egyik legjellemzőbb történetéről olvashatunk e mondat folytatásában. “Az atyák szívét fiaikhoz fordítom és a fiúkét az atyákhoz”. Ez a mondat azt a gondolatot akarja kifejezni, hogy az “idők végén” megszűnik majd a nemzedékek közötti ellentét. Az emberi társadalom fennállása óta mindig létezett az öregek és az ifjak között lévő ellentét. Az ifjúság újítani akar, új eszmékre, új cselekedetekre vágyik, ez biztosította a társadalom fejlődését. A latin közmondás szerint “az idők változnak és mi velük változunk”. (tempora mutantur et nos mutamur in illis). Ha a “mi” szót az emberiségre értjük, a közmondás igaz. De ha csak egy nemzedékre, az öregekre vonatkoztatjuk, kevéssé fogadhatjuk el. A bibliai mondat az “arany” középutat vallja. Az “öreg” nemzedék megérti az új, fiatal nemzedék gondolatait, törekvéseit, de a fiatalság nem veti el elődei tanítását. “A fiúk szívét az atyákhoz fordítom.” Az ifjak folytatják az ősök életét, tanítását is, miután hozzáteszik az újat, az ő életük gondolatait, tapasztalatait. Sábát Hágádol tanítása ebben a gondolatban kulminál: Pészach ünnepe az egyiptomi kivonulás története, örök eszméket fejez ki a szabadság értékéről, a szolgaság elvetéséről. A zsidó nép nemzedékről nemzedékre őrizte az ősi hagyományt és a mai “elektronikus” korszak ifjai is tanulhatnak e hagyományból. Csakis így remélhetjük, hogy Élijáhu próféta nekünk is hirdeti majd a megváltást.
Szakaszunk, amely az előző folytatása, az áldozati kultusz különböző aspektusaival foglalkozik. Itt egy érdekes utasításra próbálunk fényt deríteni: Miért tilos a legtöbb áldozat húsából másnapra hagyni, és miért jár súlyos büntetés annak, aki áthágja a tilalmat? A „nem meghagyás” tilalma A „maradék” fogalmával nem itt találkozunk először. Már volt szerencsénk megismerkedni vele a peszáchi áldozatnál, amit csak aznap este, éjfélig szabadott elfogyasztani, és ami reggelre maradt, el kellett égetni. Vessünk itt közbe egy mondatot, amely megvilágítja az áldozatok státusát, abból a szempontból, hogy mi történik az áldozatul hozott állat (marha, bárány, kecske) húsával. Az olá, vagyis az égőáldozat, teljes egészében el lett égetve az oltáron, abból nem evett senki: sem aki bemutatja, sem a szolgálattevő kohaniták. Más áldozatokból, felajánlásokból, önkéntes adomány (Nedává) áldozatok húsát a feláldozó és családja ette meg – Jeruzsálemben – és csak bizonyos részeket kellett a kohanitáknak adományozni. A nem meghagyás tilalma különbözött áldozattól áldozatig: volt, amit csak harmadnapra volt tilos meghagyni, de másnap még ehető volt; volt, amit másnap sem és volt – mint a peszách áldozat – amit még aznap este el kellett fogyasztani. Ez volt az oka annak, hogy a peszách áldozatot nagy családok vagy baráti körök mutatták be – közösen – hogy a hús ne vesszen kárba. Ma nem elég a tiltás A ma embere azonban nem elégszik meg azzal, ha azt mondják neki, hogy tilos. Ő akarja tudni miért tilos, miért von maga után az áldozati hús határidőn túli meghagyása olyan súlyos büntetést, mint a Kárét? (I.teni, vagyis nem ember által végrehajtott halál, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az illető utódok nélkül hal meg). A legracionálisabb okot a Chinuch könyvének szerzője (Áháron Hálévi, a barcelonai – a 13. század végén) szolgáltatja. Könyvében, amely a 613 micvát taglalja és sorolja fel, Maimonidés Tévelygők Útmutatójának nyomán azt írja, hogy „a (144.)micva gyökere (alapja) az, hogy ne hagyjuk a húst megromlani, mivel az, természeténél fogva, romlandó és ezáltal élvezhetetlenné válik, és idővel megbüdösödik… ennélfogva lett megparancsolva, hogy a maradékot azonnal égessük el és semmisítsük meg, nehogy az emberek megundorodjanak tőle és szagától…” Mivel ez a logikus indok túl racionális, Chinuch hozzátesz egy másik, szellemibb okot is. Ez arra utal, hogy a maradék elégetése hozzásegíti az embert abban, hogy bízzon I.tenben, aki harmadnapra is megadja betevő falatját, „és ne takarékoskodjon az étellel, hogy másnapra is maradjon, mivel tudja, hogy a maradékot el kell égetni…”…. hanem bízzon abban, hogy az Ö.való nem fogja hagyni éhen halni. D.Z. Hoffmann, a neves német ortodox exegéta, szintén ezt a magyarázatot fogadja el a micva értelmeként. Az ő fogalmazásában, „aki I.ten asztalánál étkezik, nem szabad hogy elraktározzon magának élelmet, hanem bizodalmát kell kifejezni azzal, hogy naponta megeszi a kapott adagot és reméli, hogy másnap ismét kap az Ö.valótól ennivalót”.
Ez volt egyébként az oka annak is, hogy a mannából tilos volt másnapra hagyni (kivéve szombatot), mert aki ezt tette, az I.tent bizalmatlanságával „tüntette ki”. A kishitű ember nem bízik abban, hogy az Ö.valónak van elég, hogy másnapra is legyen mit ennie. A tilalom társadalmi oldala Abarbanel és nyomában mások a tilalom társadalmi oldalát domborítják ki. Szerinte a „maradék” megsemmisítése a csodát hangsúlyozza ki. „Mivel, ha valakivel csoda történt (megmenekült valami rossztól, stb.) és látja hogy sok áldozati hús által rendelkezésére, amit nem képes ő és családja, megenni – és másnap már el kell azt égetni – nagy lakomát csap és meghívja rokonait, barátait és ismerőseit hogy azok is örüljenek vele. És amikor azok megkérdezik, mi történt, mi a nagy öröm oka? Az áldozathozó elmeséli nekik a csodát, ami történt vele és mindnyájan hálát adnak és dicsőítik az Ö.valót”. A volozsini rabbi Naftali Zvi Berlin („Háámék Dávár”) lelkesen támogatja ezt a társadalmi indokolást és bizonyítja igazát. Ezzel szemben Gersonidés azt bizonygatja, hogy „minél hamarabb eszi meg – annál jobb és ízletesebb a hús”. Ezt Dr. N. Leibovits „gasztronómiai indokolás”nak nevezi. A mannánál is azt mondja a Tóra, hogy a másnapra maradtnak szaga lett és megkukacosodott. Egy modern de hagyományos Tóra magyarázatban („Dáát Mikrá”), Dr. Menacham Bolla a pozitív oldaláról fogja fel a „maradék” tilalmát: a hús legyen mindig friss. Ugyanez az ok szerinte a hetente cserélendő színkenyérnél is. Tehát, nem azért, hogy ne romoljon meg, hanem azért hogy maradjon friss. Más, modernebb exegéták szerint, azért volt tilos a másnapos vagy harmadnapos hús, mert ez egy laikus kezében tisztátalanná válhatott. Az egyszerű emberek nem ismerték a tisztaság törvényeit, mint a kohaniták és ebből mindenféle kellemetlenségek származhattak. Egyébként a „maradék” tilalmat a Tóra többször is megismételi (a 19. és a 22. fejezetben), ami arra mutat, mennyire fontosnak tartották azt. Kései, de igen érdekes mozzanatára a „maradék”nak – ami nem volt – derül fény a Talmudban. Eszerint volt idő, a második Szentély korszakában, amikor „nem volt „maradék” a Szentélyben. Hogyan lehetséges ez? A Talmud elmondja (Pszáchim 57a), hogy volt idő, amikor a Szentély csarnoka azt visszhangozta, hogy „emeljétek fel fejeteket, ti kapuk, hogy bejöhessen Jochanán ben Gárbáj, a főpap, Pinkáj tanítványa és töltse meg bendőjét az égi szentségekkel” (vagyis áldozatokkal). Mi rejtőzik e mögött a kissé gúnyos megjegyzés mögött? A Talmud felfedi: „Azt beszélték Jochanán ben Gárbájról, hogy együltében képes volt megenni 300 borjút (!), meginni 300 korsó bort és 40 adag fiatal csibét. Ennélfogva – mondták – napjaiban nem volt „Notár” (maradék) a Szentélyben…” (uo.). Létezik ez? Elképzelhető hogy egy zsidó főpap ilyen nagyétkű lett volna? Attól függetlenül, hogy a megadott számok (300, 300 és 40) költői túlzásra utalnak, Rási úgy értelmezi az elmondottakat, hogy Jochanán főpap („országos főrabbi”), házában sok fiatal kohanitát nevelt és azokat élelmezte. Az „Áruch” (az első, korabeli héber értelmező szótár, kb. 1000 évvel ezelőtt), azt mondja, hogy ez a főpap vendégszerető ember volt és igen sok szegény ember étkezett asztalánál. Az ő élelmezésükre fordította ezt a rengeteg „maradékot”. Így ez aztán már egészen más.
Ha nincs áldozati bárány… A Talmud elbeszéli, mi történik abban az esetben, ha nincs áldozati bárány. Itt mutatkozik meg a zsidó önfeláldozás: mindent elkövetnek, óriási összegeket is megadnak a napi két bárányért. Egyszer – mondja a Talmud – a Hasmoneus éra vége felé, a két Hasmoneus testvér, Hyrcanos és Aristobulus, vetélkedett a hatalomért, ki legyen közülük a király. Hyrcanos bevette magát Jeruzsálem falai közé, míg testvére megostromolta a szent várost. Amikor elfogytak bent az áldozati bárányok, naponta betettek egy marék dénárt egy kosárba és leeresztették az ostromolt város falain. Cserébe a lentiek (azok is zsidók voltak és tudták, hogy a nap-napi szentélyszolgálatot, nem lehet abbahagyni) felküldtek a kosárban két bárányt. Volt azonban a városon kívül egy öreg, görög műveltségű zsidó, aki megsúgta Aristobulus embereinek (görögül): Tudjátok meg, hogy amíg bent folyik zavartalanul a napi áldozás, nem tudjátok elfoglalni a várost. Másnap, amikor lejött a kosár a halom pénzzel, bárány helyett felküldtek egy disznót. Amikor a sertés a fal közepéig ért, belevájta körmeit a falba és egész Erec Jiszráél megremegett. A vér élvezetének tilalma Cáv (צַו) hetiszakaszunkban ismételten megtalálható a vér élvezetének tilalma. Manapság már a zsidó ember „vérében van”, hogy irtózik a vértől. Maimonides ezt arra vezeti vissza, hogy ősidőkben, a bálványimádók pogány praktikáikhoz előszeretettel használtak emberi és állati vért. Miután a Tóra ezt szigorúan tiltja, a zsidó ember ösztönösen viszolyog a vérnek még látványától is, ahogy undorodik a sertéstől, amit a Tóra a tisztátalan állatok közé sorol. Zsidó háziasszonyok felhasználás előtt feltörnek minden tojást, és ha vércseppet találnak benne, eldobják. Ezért érthető, hogy a történelem során időről időre akadtak olyanok, akik téves vallási értelmezésekre és előítéletekre támaszkodva a Tóra népét alaptalan és súlyosan sértő vádakkal illették, köztük a vérvád hamis állításával is.
Ezen a héten Cáv (צַו) hetiszakaszt olvassuk a Tórából, amelynek jelentése: parancsold. Az előző heti Vájikrá szidrájában már rendelkezett az Ö.való az áldozatokról, annak módjáról és fajtáiról, szavai Izrael egész népéhez szóltak. Ezúttal az utasítás a szolgálattevő papokhoz, Áronhoz és fiaihoz intéződött. A parancsolat az állandó égőáldozatról (olá) szól, amelyet minden reggel és este a közösség nevében mutattak be. Ezt nemzeti intézménynek tekintették, ezért a közösség vállalta az áldozat költségeit. Az esti áldozás tüzét égve hagyták, egész éjjelen át, reggel – miután a hamutól megtisztították az oltárt – annak lángjánál meggyújtották a reggeli égő áldozat fáját. Az oltár nem maradhatott tűz nélkül: „állandó tűz lobogjon rajta, ki ne aludjon soha”. A mindennapi áldozatok bemutatásának fontosságát hangsúlyozandó 24 őrjárat teljesített szolgálatot egy-egy hétig, amelyben a kohaniták (papok) és leviták mellett laikus (nem papi) küldöttség is részt vett és imákat mondott a szertartás alatt. A szakasz ezután a lisztáldozat törvényeit ismerteti Az áldozat csak kovásztalan lehetett, mivel ez a szerénységet jelképezi, míg a só – amely mindig társult hozzá – a tartósság szimbóluma. Ezért részesítették előnyben a romlandó kovászos tésztával és a mézzel szemben. Az ifjú kohanitáknak felavatásuk alkalmával kellett lisztáldozatot bemutatniuk, míg a főpapnak ezt saját költségén nap mint nap meg kellett tennie. A szegény ember számára pedig a Tóra lehetővé tette, hogy bűnbocsánatért lisztáldozatot mutasson be. Az áldozatok rendjében a teremtett világ minden szintje megjelenik: az élettelen anyagot a só, a növényvilágot a liszt, az élőlényeket az állatáldozat képviseli. Mindezt pedig a beszélő ember ajánlja fel, aki bűnbocsánatért könyörög az Ö.valóhoz. A bűnáldozatot két csoportra osztjuk Chátátot (bűnáldozatot) (חַטָּאת) az hozott, aki tévedésből követett el vétket. Ilyen helyzetbe kerülhetett király vagy pap, de akár a közösség is – például ha a legfelsőbb bíróságtól téves állásfoglalást kapott –, illetve az egyén is, amikor olyan húst, olyan ételt fogyasztott, amelyről csak később derült ki, hogy tiltott). A bűnbocsánat elsődleges feltétele azonban a valódi megbánás volt; az áldozat csak így válhatott kedvessé az Ö.való előtt. Ásámot (vétekáldozatot) (אָשָׁם) kellett bemutatnia annak, aki tanúként köteles lett volna vallomást tenni, de félelemből vagy más okból elzárkózott ettől; annak is, aki tudtán kívül szent ételt fogyasztott, szolgálólányt bántalmazott, valamit jogtalanul eltulajdonított, vagy esküvel tett fogadalmát megszegte. Ezen vétségekért bárányt kellett áldozni. Ha nem állt módjában, akkor két gerlicét vagy két galambot volt köteles bemutatni. Ha ezt sem tehette meg, akkor a lisztáldozat is meghozta számára az engesztelést. Mert nem az érték volt a feltétele a bűnbocsánatnak, hanem hogy szívből fakadjon az adomány. A békeáldozat három osztálya A békeáldozatot, amelyből egy részt az áldozatot hozó és családja is elfogyaszthatott, három osztályba soroljuk. Elsőnek a korbán todát, köszönőáldozatot 4 esetben hozták: 1. betegségből meggyógyulva, 2. börtönből vagy fogságból szabadulva, 3. a sivatagon és a tengert átkelve, 4. a szerencsétlenségtől való megmenekülés esetén. A hálaáldozat nyomán ugyanezen okokból köszönőáldást – gómelt – ma is mondunk. A második osztályba azok az áldozatok tartoznak, amelyet fogadalomként hoztak és baj esetén ajánlottak fel. A harmadik osztályba tartoznak az önkéntes áldozatok, amelyeket családi esemény vagy az Ö.való más jótéteményéért hálából ajánlott fel az adományozó. Mózesnek, mint ideiglenes főpapnak jutott az a feladat, hogy felavassa Áront és fiait a szent szolgálatra. Megmosdatta őket vízzel, rájuk adta a szent ruhákat. Áronra a főpapi díszeket, fejére a süveget, aranylemezt a homlokára. Majd a felavatás kosának véréből tett jobb fülének cimpájára (hogy figyeljen a parancsolatokra) jobb kezének hüvelyk ujjára (hogy az Ő akarata szerint cselekedjék), jobb lábának hüvelyk ujjára (hogy mindig a helyes úton járjon). Majd Mózes felkente Áront és fiait a szent olajjal.
HÍREK A VILÁGBÓL