Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- 12 órával ezelőtt
- 9 perc olvasás
2026. január 09. péntek – 5786. tévét 20.
péntek 18:00 | gy. gy. 15:54 | szombat 10:00 | havdala 17.04
SMOT (II. Mózes 1.1. – 6.1.) וְאֵ֗לֶּה שְׁמוֹת֙
Megkezdődik az Egyiptomban lezajlott zsidóüldözés, ami Mózes küldetésével, a Tízcsapással és a csodálatos kiszabadulással végződik. Mózes születése után a Fáraó házában nevelkedik, majd emigrálni kényszerül, s Midjánban telepedik le, ahol elveszi Jitró egyik lányát és őrzi nyáját. A szakasz végén Mózes közli a zsidókkal: Isten küldte őt kiszabadításukra, ám a nép nem hisz neki.
nevek. Jákob fiainak nevei soroltatik fel, akik József és a fáraó invitálására letelepedtek Egyiptomban és megsokasodtak ott. A könyv eredeti címe: Kivonulás Egyiptomból, görögül: Exodus. Az első könyv Vájigás szakasza felsorolta Jákob fiait, unokáit, 70 férfiembert, akik Egyiptomban telepedtek le. Két lányt említ a Tóra, illetve a magyarázat, Szerah-t és az úton született Jochevedet, Mózes anyját. Feleségeket, a többi lánytestvért nem. Velük együtt 400 személy, háznépével együtt még ennél is többen telepedtek le Gósen földjén. A kezdeti tisztelet kihült, felváltotta a gyűlölet. Új király került a trónra, aki József érdemeiről nem akart tudni. József a hikszosziak uralma idején volt alkirály. A hikszosziak kiűzése után „nemzeti” kormány alakult Egyiptomban, akiket aggasztott. a zsidók nagy száma. Gosent elhagyták a héberek „megtelt velük az ország”. Az iskolák a színházak. A féltékenységet felülről az uralkodó körök terjesztették, mondván, hátha a zsidók háború esetén az ellenséghez pártolnak. Ezért sem az országból elengedni, – nehogy az ellenséget szaporítsák -, sem az országban megtűrni nem akarták őket. Nehéz rabszolgamunkára fogták a hébereket, felépíttettek velük két nagyvárost, Pitumot és Ramszeszt.
Később a fiúk megölésére akarták rábírni a bábaasszonyokat, akik ezt megtagadták. A fiúk megölését általános parancsba adták. Jocheved, fiát gyékény kosárba rejtette, és a folyóba tette. Amikor a fáraó lánya fürödni ment, kihúzta a fiút a vízből. Innen a neve, Mózes, a vízből kihúzott. Az igazságra érzékeny Mózes leütött egy kegyetlen rabszolgahajcsárt, amikor ez kitudódott, Midjánba menekült. Itt újabb igazságtalanságot látott, a pásztorlányok, Jitró gyermekei, atyjuk nyáját akarták megitatni, de a férfiak elkergették őket. Mózes a gyengék védelmére kelt és megitatta a főember nyáját, aki feleségül adta hozzá Cipora nevű lányát. A héberek sorsa egyre nehezebb lett Egyiptomban, jajkiáltásuk felhallatszott az égig, Mózesnek, miközben legeltette apósa nyáját, megjelent az Örökkévaló, az égő csipkebokorban és felszólította a szabódó férfit, hogy testvérével menjen Egyiptomba és vezesse ki onnan a népet, hadd jussanak tágas, nagy országba. Ha a fáraó nem enged, akkor megérzi a Teremtő kezének hatalmát. A népnek üzente: Ehje eser ehje – A lét vagyok, aki megemlékezett az Ősatyának tett ígéretéről, és kivezeti gyermekeit a rabságból. Mózest választatott ki a feladatra, hogy pásztora legyen népének, őrzője és tanítója.
Mózes második könyve a Kivonulás könyve, héberül Smot (שְׁמוֹת). Kevés olyan nép van a világon, mely őstörténetét nem hőstettek vagy mitológiai nagyságok elbeszélésével kezdi, hanem azzal “büszkélkedik”, hogy “szolgák voltunk Egyiptomban”. Már Ábrahám ősatyánk az Istennel kötött szövetsége alkalmából hallhatta, hogy “utódaid idegenek lesznek mások országában, akik dolgoztatni és sanyargatni fogják Őket 400 évig”. De ugyancsak Ábrahámról olvassuk, hogy “tudom, hogy utódait Isten útjainak követésére tanítja, hogy igazságot és kegyet gyakoroljanak”. A két idézet között szoros kapcsolat van Az a nép, amely életét hosszantartó szolgasággal kezdte, amely évszázadokig idegen népek között sanyargattatott, Ábrahám utódai, kik saját maguk annyit szenvedtek Egyiptomban, vagy másutt, meg kellett, hogy értsék mások szenvedését. “Ne szorongasd az idegent; hiszen ti ismeritek az idegen lelkét, mert idegenek voltatok Egyiptomban”. Másik hasonló idézet: “Ha idegen lakozik majd országotokban, ne sanyargassátok. Polgár legyen köztetek és szeresd, mint önmagadat, mert idegenek voltatok Egyiptomban”. E két idézet kifejezi azt a Hillél által hirdetett tanítást, hogy” amit magadnak nem akarsz, ne tedd másnak” (Talmud). Az egyiptomi szolgaság nemcsak néppé válásunk története. Az elnyomatás emléke rányomta bélyegét Izrael egész törvényrendszerére, gondolkodására, hitére és életfelfogására. Maga a Tízparancsolat is úgy Kezdődik: “Én vagyok a te Istened, aki kivezetett téged Egyiptomból, a rabszolgaság házából”. Az első parancsolat, az istenhit törvénye nem azt írja a Legfelsőbbről, hogy “aki az eget és földet teremtette”, hanem az egyiptomi szabadulást teszi meg központi tulajdonságának… Miért? Isten segítette a gyengét, az elnyomottat, az erőssel szemben. Ezt a tulajdonságát kell követnie az Őt imádó embernek. Ezért végződik számos Tóra-teli törvény ezzel a mondattal: “Emlékezz, hogy szolga voltál Egyiptomban”. Isten Mózest választotta ki az egyiptomi szabadulás végrehajtójának. Mózes mintaképe volt a mások szenvedését átérzőjének. “És lőn azokban a napokban, Mózes megnőtt, kiment testvéreihez és látta szenvedésüket”. A királyi udvarban nevelkedett Mózes átérezte a szolganép szenvedését és életét veszélyeztetve megölt egy egyiptomi felügyelőt. Miután Midjánba menekült, ott is védelmére kelt Jitro lányainak az erőszakos pásztorokkal szemben. Védte a gyengét az erős ellen. Legenda meséli; hogy a Jitro nyáját legeltető Mózes saját vállán hozta vissza a nyájtól elszakadó bárányt. Ekkor bízta rá Isten az ő “nyájának”, Izraelnek vezetését és kiszabadítását. “Szólt hozzá Isten a csipkebokorból… látva láttam népem szenvedését Egyiptomban és megértettem fájdalmát”. “Menj, elküldlek Fáraóhoz és vezesd ki népemet, Izrael fiait Egyiptomból”. Mózes, a “föld legszerényebb embere”, nem érezte magát hivatottnak a küldetésre. “Ki vagyok én, hogy a Fáraó elé járuljak és kiszabadítsam Izraelt Egyiptomból?” . Végül is elvállalta a küldetést, és örök időkre mintaképévé lett a zsidó nép vezetőjének. Legfőbb tulajdonsága volt a nép szeretete. Ez a szeretet adta erejét, hogy megküzdjön az egyiptomi hatalmasságokkal. Ez a szeretet késztette arra, hogy Istennel is szembeszálljon, mikor büntetni akarta a népet. Ugyanakkor szerénysége megóvta attól, hogy uralkodjék a nép fölött. Hetiszakaszunk két tanítást hagyott örökül a zsidó népnek. Az egyiptomi szolgaságban is hű maradt Izrael Ábrahám Istenéhez. “Én vagyok atyáid, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene” – szólt Isten Mózeshez. A másik tanítás, hogy a mindenkori vezetőnek szeretni és vezetni kell Izraelt, és nem uralkodnia rajta, szolgálnia kell a népet és nem hatalmaskodnia. (Más népeknél a kormány tagjait “miniszternek”, azaz szolgának nevezik. A héber “szár” szó urat jelent…)
Az egyiptomi palotában felnövő fiatalember úgy válik Izrael népének tagjává és vezetőjévé, hogy az ő esetében megismétlődik Jákov felnőtté válásának története. Jákov szelíd, sátorban ülő fiatalember volt, akit édesanyja a széltől is óvott. Igazi élettörténete hirtelen váltással indul. Az elkényeztetett fiú a balul elsült csalás, Ézsau áldásának megszerzése után egyedül, hajléktalanként tölti első felnőtt éjszakáját Bét-Élben. Ezt követően majdnem másfél évtizedig dolgozik kizsákmányoló, csaló nagybátyja szolgálatában, súlyos próbatételek során érik felelős emberré. Az első pillanat, amikor a sarkára kell állnia, akkor érkezik el, amikor megérkezik Lábánékhoz. Egy lánnyal fut össze, aki épp nem tudja megitatni a jószágait, mert nem tudja senki leemelni a követ az itatókút kávájáról. Ő pedig, a vékonydongájú otthonülő, nekidurálja magát és egymaga legördíti. Szerelem első látásra, a férfiasságát bizonyító Jákov gyengédségéről is gyorsan tanúbizonyságot tesz, Ráhel korai haláláig semmi nem választhatja el őket, ha házasságukat van is mód késleltetni, a kivételes erejű érzelmi kötődés, amely már a kútnál megszületik, mindvégig megmarad köztük. Mose szintén jólétben és biztonságban nő fel a fáraó udvarában, szintén menekülni kényszerül egy igen ambivalens cselekedetét, a munkafelügyelő agyoncsapását követően. Aztán pedig szintén találkozik egy itatni készülő pásztorlánnyal, akinek segítenie kell, ismét csak egy kútnál. El kell űznie azokat, akik miatt nem tudja megitatni az állatait. A pillanat, a helyzet, a két ember viselkedése, háttere döbbenetesen hasonló. Ahogy bizonyos tekintetben a jövőjük is. Mindkettejüknek pásztorrá kell válniuk, szó szerinti és átvitt értelemben is. Nyájak terelgetőjévé, vagyis vezetővé. Mose ráadásul mindeközben Izrael népéhez is csatlakozik, a néphez, amelynek vezetője lesz. Amikor útra kel, szinte még egyiptomi, így, egyiptomiként referál róla leendő felesége, a pásztorlány, Ciporá is édesapjának megismerkedésük után. És Mose úgy válik zsidóvá és egyúttal zsidó vezetővé, hogy átéli, megismétli élettörténete során az alapító, Jákov élettörténetét, annak formatív eseményeit. Mose úgy lesz zsidó vezetővé, hogy ő lesz az új Jákov, ezzel lép be népe történetébe. Újjáéli, a jelenbe emeli, követi és megváltoztatja a hagyományt, láncszem lesz a nemzedékek láncában. Mindezt még szebbé és bonyolultabbá teszi, hogy az, akivel újra átéli Jákov történetét, Ciporá maga nem zsidó, mégis ő lesz az új Ráhel a történetben.
Kántor Anita, az Abraham Geiger Kolleg Potsdam rabbihallgatója „Körülnézett, látta, hogy senki nincs ott; agyonütötte (agyoncsapta) az egyiptomit, majd elrejtette a homokban.” A hetiszakasz beszámol róla, hogy Mose akkora csapást mér az egyiptomi rabszolgafelügyelőre, hogy az belehal. A történet elemzését leginkább egy érdekes nyomozáshoz hasonlítanám, mely egyetlen szó értelmezésén alapul: agyoncsapta. A kommentátorok azt vizsgálták, hogy a Tóra szűkszavú leírása alapján megállapítható-e az elkövető bűnössége. A héber (máke (מכה szó jelentése magyarul üt, csap (ige), ütés, csapás (főnév). A Magyar Nyelv Értelmező Szótára a „csapás” szót valaki vagy valami elleni erélyes, erőszakos, kíméletlen (fegyveres vagy más eszközzel, módon történő) támadásként írja le. Mose ügyében a csapás motivációja lehet a fő kérdés. Elsőre úgy tűnik, hogy felháborodásában, hirtelen haragból, meggondolás nélkül sújt le az egyiptomira, más interpretációk szerint kifejezetten azzal a szándékkal tette, hogy megölje. Az esemény leírása - „körülnézett, látta, hogy senki nincs ott” az utóbbi állítást támasztja inkább alá -, mondhatjuk, hogy ha Mose biztos lett volna abban, hogy az egyiptomi meggyilkolja a zsidó rabszolgát, nem törődött volna azzal, ki látja, habozás nélkül rohant volna a megmentésére. Tehát, feltételezhető, hogy átgondoltan csapta agyon az egyiptomit, majd elrejtette a tetemet... Mose bűnössége egyértelmű? Maimonidész azt írja, hogy nem Mose az elítélendő bűnös, hanem az egyiptomi, aki egy ártatlan zsidó életére tört. Mose csak igazságot szolgáltatott. Rabbi Slomo ibn Aderet, Náchmánidész tanítványa, szerint Mose önbíráskodott, és szerinte ezzel vádolta meg később Moset Dotán és Ávirám, akik fellázadtak ellene. David Zvi Hoffman rabbi viszont azt állítja, hogy az emberi jogok megsértése olyan mértéket öltött Egyiptomban, hogy a jogi normák nem voltak alkalmazhatóak. Véleménye szerint az egyiptomi életének meghagyása csak fenntartotta volna a zsidó rabszolgák kiszolgálatottságát, az ő életüket veszélyeztette volna. Rabbi Saadja Gaon, bár problémásnak ítélte Mose eljárását, ugyanakkor nem látta benne az előre megfontolt szándékot. Az egyik midrás szerint az ítéletet végül az Örökkévaló hozta meg: Mose minden jó cselekedete ellenére azért nem léphetett be az Ígéret földjére, mert megölte az egyiptomit. Mint látjuk, a kommentátorok véleménye erősen megoszlik Mose bűnösségét, annak mértékét illetően, így nekünk magunknak kell kialakítani az állaspontunkat arról, hogy lehet-e ítéletet hozni Mose ügyében.
Cernov Mircea, a Mozaik Zsidó Közösségi Hub igazgatója „Valaki vezetőnkké és bírónkká tett téged?” Ezek az első szavak, amelyeket egy másik zsidó intéz Moséhez, aki akkor még maga sem tudta, vagy legalábbis még nem volt teljesen tudatában annak, hogy a válasz igen, valaki vezetővé tette. Mose a zsidó nép egyik nagy vezetője lett.
Legitimitását zsidó vezetőként zsidók kérdőjelezték meg, egy nappal azután, hogy egy zsidó életét megmentette. Sokáig kételkedett is magában, próbálta elkerülni a vezető szerepet és az azzal járó felelősséget. Talán érezte, hogy zsidónak lenni nehéz, a zsidók vezetőjének lenni még nehezebb, talán lehetetlen is. Mose, az egyiptomi herceg, választhatta volna a kényelmet és a bőséget, de az egyéni érdekei és a saját magával való törődés helyett úgy döntött, hogy inkább a népével törődik. Mose, a közösségvezető vállalta a kockázatot és cselekedetei következményeit. Menekült lett belőle, bizonytalanságban és szerényen élt, viszont hű maradt azokhoz az értékekhez, amelyek révén meg tudott maradni önmagának, és nem tért le a saját útjáról. Mose azt kérdezte Istentől: Ki vagyok én (Mi ánochi)? A belső vívódásai, a dilemmái sokáig kísérték és zaklatták. Nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy ki ő és mi a dolga az életben. Később megértette a szerepét, kezdetben ösztönös cselekedetei tudatos döntésekké váltak. Identitása megszilárdult, és a sok megpróbáltatás és viszontagság ellenére kételyek nélkül vált a zsidó nép vezetőjévé. A társadalomban lezajló változások legtöbbször informális vezetők cselekedetei révén valósulnak meg. (Ez legtöbbször nem tudatosan vállalt vezetői szerep.) Az ő legitimitásukat is gyakran megkérdőjelezik közösségi és politikai környezetükben, és túl sokszor menekültként, bizonytalanságban és súlyos megpróbáltatások között kell folytatniuk a munkájukat. Áldatlan körülmények között tesznek a változásért, egy jobb és igazságosabb közösség és társadalom létrejöttéért. Egy olyan közösségért és társadalomért cselekszenek, amelyben a szabadság (ideértve a zsidó identitás szabadságát), a törődés, a szolidaritás, a szociális biztonság és a hozzáférés olyan értékek, amelyek előnyt élveznek az egyéni szükségletekkel szemben. Ezek az először csak személyes értékek és cselekvések a szociális és a kollektív érdekek részeivé válnak, és onnantól már ezek formálják a közösségi és társadalmi változás vezetőinek önmeghatározását. Az ilyen vezetőknek Mose a példaképe.
HÍREK A VILÁGBÓL