Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- 17 órával ezelőtt
- 9 perc olvasás
2025. november 7. péntek – 5786. hesván 17.
péntek 18:00 | gy. gy. 15:59 | szombat 10:00 | havdala 17.04
VÁÉRÁ (I. Mózes18.1. – 22.24.) וַיֵּרָ֤א
Három angyal érkezik vendégségbe a gyengélkedő Ábrahámhoz, és közlik vele, hogy egy év múlva Sára fiat szül neki. Ezek után ugyanezen angyalok felforgatják a vétkes Szodomát, ahonnan előbb kimentik Lótot, feleségét és két hajadon lányát. Megszületik Izsák, majd következik az Ákédá, melynek során Isten felkéri Ábrahámot, áldozza fel egyetlen szeretett fiát, Izsákot. Az utolsó pillanatban égi hang akadályozza meg Izsák feláldozását. Helyette egy kost áldoz fel Ábrahám.
„És megjelent” – az Örökkévaló, Mámré terebintusainál, mikor a nap a legmelegebben sütött. Bölcseink szerint az Úr látogatta meg a beteget, a körülmetélést követő gyengélkedése idején. Ábrahám a sátor bejáratánál ült és várta a vendégeket. Úgy tartjuk, sátrának négy bejárata volt, hogy bármelyik égtájról érkezik az utazó, nyitva legyen előtte a ház. A nap melegen sütött, az Örökkévaló így akarta elvenni a vándorok kedvét az úttól, így biztosítva a lábadozó nyugalmát. De a vendégfogadás Ábrahám számára olyan örömet jelentett, hogy jobbnak látszott, ha idegenek megtisztelik a házat. A történet bevezetőjéből két tanulságot vonhatunk le. A beteg embert kötelesség meglátogatni, segíteni, a jó szó számára orvosság. Ábrahám egész házanépe vállalta a körülmetélést, de a korban legidősebb házigazda részesült a beteglátogatás micvájában. Amikor már egyre több felnőtt vállalja zsidó identitását, és az ezzel járó műtétet, az ilyen ember számíthat rá, hogy az Örökkévaló számon tartja cselekedetét, meglátogatja, vigyáz rá, egészségére, hogy az áldozatvállalás minél kevesebb fájdalmat, kényelmetlenséget jelentsen. A másik tanulság a vendégfogadás, amely Ábrahám számára mindennél többet jelentett. Három férfi tűnt fel a láthatáron, Ábrahám eléjük sietett és betessékelte őket a sátrába, vizet hozatott, hogy lemossák az út porát, kenyeret igért nekik, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy 3 mérő lánglisztből süttetett Sárával süteményt, lepényt, majd borjút, marhát vágatott és más finomságokat tálalt vendégeinek. A három „férfi”, három angyal, fontos feladatokban járt. A magyarázat szerint egy angyal mindig egy munkát végez, tehát a három küldöttnek három reszortja volt. Az egyik meghozta Izsák születésének hírét, a másiknak kellett elpusztítania Szodomát, a gonosz várost, a harmadiknak megmentenie Lótot. Sára nevetett, nem hitte el a hírt, pedig az Örökkévaló megemlékezett Sáráról. Fia született. A nevetés szó benne foglaltatik a fia nevében, Izsák héberül Ichák, a nevetés szó gyöke cöchák.
Elérkeztünk a Tóra negyedik szakaszához – Vájérához (וַיֵרָא) – amelyben hírt kapunk a második ősatya, Izsák megszületéséről. Ezt három küldött – angyal – adta hírül, akiket Ávráhám, szokásához híven, bőkezűen megvendégelt. Amikor Szárá meghallotta, hogy egy év múlva fiút fog szülni – nevetett. Hogy ő, aki 90 éves, és már felhagyott a „női dolgokkal”, fiút szül, és Ávrahámnak, aki már száz éves, fia születik… Ugyan kérem. De a hírhozó csak mondja tovább: Hát létezik lehetetlen Isten előtt? Egy év múlva ilyenkor visszatérek és Szárának fia lesz… Így is történt. Közben Ávrahámot újabb megpróbáltatások érik. Először itt van Szodoma, a bűnös város, amely megérett a pusztulásra. Isten felfedi tervét Ávrahám előtt – ez idáig ő az egyetlen rezidense ebben a pogány világban – és Ávrahám rögtön könyörögni és alkudozni kezd. Egyrészt Szodomában él unokaöccse, a drágalátos Lót, másrészt pedig nem bírja elviselni a kollektív büntetés elvét. Hátha vannak igaz emberek is Szodomában? Talán nem mindenki gonosz, romlott ott? (A midrások). Ávrahám előbb 50 cáddikról beszél, akik miatt Isten meg kell, hogy bocsásson Szodomának. Aztán enged a számból, végül már tíznél tart, (talán van annyi igaz ember?) de nincs annyi, és a városnak pusztulnia kell. Két angyal kimenti Lótot és családját, de az egész sztori újabb megpróbáltatás az ősatyának. Lót két lányának fajtalan tettéből két nép születik – Ámmon és Móáv – és Ávrahám kénytelen elköltözni a környékről a szégyen miatt (Midrás). További megpróbáltatások: Ávrahám Gerárba költözik, ahol a filiszteus király vet szemet a beígért szüléstől megszépült Szárára. Ugyanaz, mint Egyiptomban, annak idején. Ávráhám védekezik, ahogy tud, de: Miért mondta a feleségére, hogy a húga és ezzel vétkezni kényszerítette a „cáddik” királyt – veti Ávrahám szemére Avimelech, a filiszteus. „Mert ahol nincs istenfélelem – gondoltam – megölnek feleségem miatt” – válaszolja az ősatya. Mai szemmel nézve, nem ismerve az akkori és ottani helyzetet – nehéz Ávrahám indítékát megérteni és volt is, aki nehezményezte ezt. Mindez egy év alatt zajlik le. Utána megszületik Jichák (Izsák), a megígért gyerek, Szárá egyetlene. Az úrnő most már újfent féltékeny a 14 éves Jismáélra, aki lépten-nyomon hangoztatja, hogy ő az elsőszülött, ő az Ávrahámi örökség megtestesítője. Szárá követeli férjétől, kergesse el Hágárt és fiát, és Ávrahám, nehéz szívvel bár, de megteszi ezt, miután Isten azt mondja neki, hogy mindenben hallgasson feleségére. Az utolsó, legsúlyosabb megpróbáltatás, a tizedik, Ávrahám megkísértése Isten által: áldozza fel egyetlen fiát, Jichákot (עקדת יצחק). Ma mindannyian tudjuk, hogy ez csak próbatétel volt, a zsidóság nem követeli, sőt tiltja és elítéli a pogány emberáldozat praktikáját. Ávrahám ezt a próbát is kiállja és Isten az utolsó pillanatban letiltja a próbatétel megvalósítását.
A Biblia prófétai szakaszaiban Szodoma és Gomora jelképévé váltak minden rossznak. Jesájáhu próféta így feddi a népet: “Halljátok Isten szavát, ti, Szodoma vezetői, figyeljetek Istenünk tanára, Amora népe.” A bűn öncélúságáról szól a próféta, mikor ezt mondja: “Vétkeiket (büszkén) közölték, nem tagadták.” A pusztulást is e két bűnös város sorsához hasonlítja a próféta: “Mint Szodoma, olyanná lettünk, Amorához lettünk hasonlóvá, ha Isten nem hagyott volna nekünk kevés maradékot.” Előző hetiszakaszunkban olvastuk: “Szodoma lakosai rosszak és bűnözők Isten szemében.” E mondathoz számos legenda fűződik a Midrásban és a Talmudban. Leghíresebb köztük “Szodoma ágya” néven ismert. A város lakosai megkínozták a vendégeket. Ha az idegen magas volt, levágtak belőle, ha alacsony, kinyújtották, hogy megfeleljen az “ágy” méreteinek. A jó cselekedet bűnnek számított, a kegy gyakorlása véteknek. Mikor Ábrahám unokaöccse, Lót vendégeket fogadott házában, meg akarták ölni. “Szorongatták Lótot nagyon és be akarták törni háza ajtaját.” Szodoma nemcsak gonoszsága miatt lett hírhedtté. Ebben a városban a rosszat l’art pour l’art űzték, filozófiai meggondolásból. Erre mondta a próféta: “Jaj azoknak, kik a rosszat jónak mondják, a jót rossznak, a keserűt édesnek és az édeset keserűnek.” A Biblia számos helyen foglalkozik a megtérés eszméjével. “Esküszöm – szól Isten -, hogy nem kívánom a gonosz halálát, csak hogy megtérjen a gonoszság útjáról.” De aki a rosszat jónak mondja, az sohasem fogja a rosszat elhagyni. Szodomával kapcsolatban mutatkozott meg legjobban Ábrahám emberi nagysága. Könyörgését a városban esetleg fellelhető jámborokért kezdte. “Hát elpusztítod a jámbort a gonosszal együtt?” – kérdezte Istentől. “Nem teheted ezt! Az egész világ bírája ne tegyen igazságot?” Eddig Ábrahám az igazságra hivatkozott. De tulajdonképpen arra törekedett, hogy a jámborok érdemével megmentse a gonoszokat. “Szólt Isten: nem pusztítom el (a várost) tíz jámbor kedvéért.” De nem találtatott benne tíz igaz… Ábrahám, az egyistenhit “atyja” imádkozott a gonoszok életéért. Ő nem tudta, hogy itt olyan gonoszokról van szó, kik a “rosszat jónak mondják”. Ezek pedig megfertőzhetik a társadalmat, ezért számukra nem lehet kegyelem. Hetiszakaszunk egyik különleges fejezete Ábrahám tizedik próbatételéről szól. A fejezet szerint Isten Ábrahám egyetlen fiúgyermekét, Jicchákot kérte az ősatyától áldozatként. Az elbeszélés ugyanazzal a kifejezéssel kezdődik, mint az első próbánál: “Lech löchá” – menj el magadnak. Ez volt az egyetlen olyan próbatétel, mikor a Tóra kifejezetten azt írja: “Isten próbára tette Ábrahámot.” ; vagyis nem gondolta “komolyan” az emberáldozatot. Hiszen a Tóra többször is említi más népek e barbár szokását, mint a legutálatosabb cselekedetet. “Minden utálatos cselekedetet, mit Isten gyűlöl, ők megteszik isteneiknek, még fiaikat és lányaikat is tűzbe vetik isteneiknek.” Jeremiás próféta is arra céloz, hogy az Ábrahámtól kért emberáldozat próbatétel volt csupán és nem Isten valódi kívánsága. “Oltárokat emeltek (Jeruzsálem népe), hogy tűzbe vessék fiaikat, lányaikat, mit én nem kértem és sose gondoltam.” A Talmud világosan kijelenti, hogy ez Ábrahám próbatételére vonatkozik. Az “Ákéda” elbeszélésében Ábrahám fia helyett egy kost áldozott fel. A fejezet azt akarja kihangsúlyozni, hogy az emberáldozatot – mit Isten elvet – állatok feláldozásával helyettesítik. Később a próféták ezt is elvetették, ha erkölcsi romlás uralkodott. Ilyen esetekben minden próféta elvetette az áldozatok bemutatását, mert az nem takarhatja el a bűnöket. “Minek nekem áldozataitok sokasága – mondja Isten. Tisztuljatok meg, tüntessétek el a gonoszságot szemem elöl, tanuljatok jót és igazságot cselekedni!” Ábrahám mintaképe volt az erkölcsi és emberi nagyságnak. Az ő kos-áldozata elfogadtatott Isten által. Ros Hásánákor a kos (vagy más tiszta állat) szarvából készült sófárral könyörgünk Istenhez bűnbocsánatért és fogadjuk meg cselekedeteink megjavítását. Ezt az elmélkedést talán Micha próféta szavaival zárhatjuk. “Mivel békítem ki Istent, leszek az Úrnak alárendeltje? Békítsem ki égő áldozattal, egyéves borjakkal? Vajon Isten kosok ezreit akarja, vagy elsőszülöttemet áldozzam vétkemért? Megmondta neked, ember, mi a jó és mit kér tőled Isten: Igazságot cselekedni, kegyét szeretni és szerényen élni Isten útjain.” Ez a mondat és sok más hasonló arra int minket, hogy Ábrahám útját kövessük: a tisztesség, a szerénység és a jóság útját. Mert csak azután van jogunk imádságunk meghallgatását kérni és a vallási szertartások betartásával nemcsak jó embernek, hanem jó zsidónak is neveztetni.
Bárkik, bármilyen bűnökért is haltak meg a föld színéről eltörölt városokban, Lót feleségének személyes ismerősei voltak, közöttük telt az élete. Az ő halálukat, a páratlan mértékű pusztítást végignézni elviselhetetlen lélektani teher lehet, amely képes megbénítani a szemtanút, aki teljesen a trauma hatása alá kerül. A 13. századi misztikus Tóra-kommentátor, a „spanyol aranykor” hanyatló periódusában élő Náchmánidész egyik felvetése szerint az, aki pusztulást figyel, maga is veszélynek teszi ki magát, őt is elérheti, amit éppen szemlél. A kortárs amerikai modern ortodox rabbi, Jack Bieler szerint, bár Náchmánidész alighanem valamilyen metafizikai természetű összefüggést tételezett fel a néző és az általa megfigyelt esemény között, mi érthetjük lélektani belátásként a tételét.
Annak, aki akárcsak közeli tanúja lesz irtózatos pusztításnak, tömeghalálnak, katasztrófának, a két város elhamvadásának a látvány tökéletesen elviselhetetlen, vagyis traumatizáló lesz. A trauma még nagyobb lesz, ha a pusztulás a személyes ismerősöket sújtja, és esetleg a családtagjai is köztük vannak. A trauma sokszor lehetetlenné teszi a megszokott életforma folytatását, megakadályozza a továbblépést, a tapasztalat tartósan feldolgozhatatlan maradhat. A félelem, az irtózat átveszi az uralmat a psziché felett. Bieler szerint a sóoszloppá válás ennek a reakciónak a kivételes erejű metaforájaként is érthető. A kép ilyen értelmezése érthetőbbé teszi számunkra Lót feleségének történetét, egyúttal viszont némi reménykedés lehetőségét is visszacsempészi az elbeszélésbe, mert komoly terápiás munkával még a tartós, erős traumák enyhítésére is mutatkozhat esély, a Lót feleségében önmagára ismerő modern olvasó számára van talán mód, hogy újra hús-vér, jól funkcionáló emberi lénnyé változzon vissza.
HÍREK A VILÁGBÓL