Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- okt. 23.
- 8 perc olvasás
2025. október 24. péntek – 5786. hesván 02.
péntek 18:30 | gy. gy. 17:21 | szombat 10:00 | havdala 18.24
NOÉ (I. Mózes 6.9. – 11.32.) נֹ֔חַ
Mózes első könyvének második szidrája, mely leírja, hogy az emberiség már annyira romlott, hogy megérett a pusztulásra. Az Örökkévaló elhatározza, hogy elpusztítja a világot özönvizet hozva rá. Csupán Noét találja érdemesnek, hogy megmeneküljön egy bárkában, amelyben minden élőlény képviselve van.
Igaz ember volt, ezért az Örökkévaló, mikor megharagudott az emberekre – mert “megtelt a föld gonoszsággal” – és özönvízzel tervezte sújtani a földet, Noét és családját megkímélte. Utasította, készítsen bárkát, amelyben átvészelhetik az özönvizet. 150 évig dolgozott Noé a bárkáján. Részint azért, mert a korabeli technológia egy embertől ennyi időt kívánt, másrészt mindenki láthatta, hogy valami különöset barkácsol a mester. Meg is kérdezhették, miért ez a nagy munka? Meg is mondta az okát. Szolgálhatott volna figyelmeztetésként, de nem hallgattak rá. A föld élőlényei úgy maradhattak meg, hogy Noé minden állatfajtából kettőt, hímet és nőstényt, vihetett a bárkába. Minden tiszta baromból, amely áldozatra is alkalmas lehetett, hetet-hetet menthetett meg. 40 nap és 40 éjjel esett az eső, a halak nem pusztultak el, ebből is láthatjuk, hogy a hal nem hús. Három fokozatot említ az Írás, az özönvíz nagyságának jellemzésére: Felgyülemlett a sok víz és vitte a bárkát. Felemelkedett a hajó a föld fölé. Tizenöt könyöknyivel borította be a hegyeket. Előbb a hollót, majd a galambot küldte ki Noé, hogy kémlelje ki, elhagyhatják-e kis menhelyüket. Miután másodszor repült ki a galamb, ágacskával a szájában tért vissza. Harmadszorra már elrepült a maga útján szállva. Noé mikor kijött a bárkából, hála áldozatot mutatott be az Úrnak. Az Örökkévaló szövetséget kötött vele, hogy nem küldi a rettentő és az egész emberiséget érintő csapást a földre. A szövetség jele a szivárvány lett. Az ember addig növényevő volt, most a Mindenható megengedte a hús élvezetét, de a vér fogyasztását szigorúan megtiltotta. A Tóra szavaiból kikristályosodik Noé fiai és utódai számára meghatározott hét törvény, amely a polgári együttélés és jogalkotás alapja. Ezek a következőek: A bíróság felállítása, az Istenkáromlás tilalma, a bálványimádás tilalma, a fajtalanság tilalma, a vérontás tilalma, rablás tilalma, az élő állatból kivágott hús élvezetének tilalma.
Hetiszakaszunk legismertebb elbeszélése az özönvíz története. Az elbeszélés nem egyedülálló az ókori irodalomban. A babilóniaiaknál a hasonló esemény hőse Noé: A Biblia a történet erkölcsi tanítására törekszik. Az ember hivatása legyőzni rossz ösztöneit és aszerint részesül jutalomban vagy büntetésben. Másrészt a világ fennmaradása isteni cél. Így mondja a próféta is: “Nem kietlennek teremtette, hanem benépesítettnek alkotta”. Az özönvíz nemzedéke erkölcsi fertőben élt. “Isten megbánta, hogy teremtette az embert. Érdekes megemlíteni, hogy mivel indokolta Isten a világ elpusztítását, ugyanakkor milyen indokot hozva fel esküjére, hogy többet nem hoz pusztulást a földre. A két indok hasonló, sőt majdnem azonos. “Látta Isten, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és szíve gondolatai ösztöne csak gonosz egész nap”. Így az özönvíz előtt. Az özönvíz után Noách hálaáldozatot mutatott be Istennek. Az áldozatot Isten elfogadta és utána így szólt: . “Nem átkozom el többé a földet az ember miatt, mert az ember szívének ösztönei rosszak ifjúságától kezdve”. A két indok, a világ elpusztítására és megtartására, látszólag azonos. De megfigyelhetjük a különbséget, ha hangsúlyozzuk az “ifjúságától kezdve” kifejezést. Az ember ösztönökkel születik, miként az állat: De csak az embernek adatott meg, hogy ösztöneit, ha károsak, ha rosszak, legyőzze szabad választás útján. Ezért hivatása a nevelésnek, hogy a rosszra hajló “ifjúsági” ösztönöket korlátok közé szorítsa, önmegtartóztatásra bírja. “Ki a hős, ki legyőzi ösztöneit”. Ő az ideál, az igaz ember. Isten az új világot az ilyen “igaz” emberekre építette. Őértük kíméli meg földünket, az elpusztítástól. Talán erre az isteni esküre támaszkodik a zsidó legenda, hogy a világ 36 igaz ember érdeméért marad fenn. A hetiszakasz másik elbeszélése “Bábel tornyáról” szól. “Így szóltak (az emberek): építsünk várost, benne egy tornyot, mely az égig ér, hogy nevet szerezzünk magunknak…”. A legenda szerint az ember elhivalkodottságában le akarta dönteni Istent trónjáról. Építés közben civakodás, gyilkosságok, erőszak és egymás meg nem értése uralkodott az építők körében. Erre “Isten szétszórta az embereket a föld egész felületére”. A bibliai elbeszélés és a hozzáfűződő legendák sok gondolatot ébreszthetnek napjaink emberében… A technológia hihetetlen fejlődése, az emberi tudomány szédületes eredményei azt az érzést kelthetik sokakban, hogy a mai “Bábel tornya” immár az égig ér, és az emberi észnek nincs határa. Ma már nemcsak a Holdra, hanem a Marsra is eljutott az emberi alkotás, akkor talán ismét az Észnek kell templomot emelni, mint a francia forradalom idején? Az ilyen gondolatok elfelejtetik az emberrel, hogy a természeti törvényeket, melynek segítségével eredményeit eléri, ő se nem alkotja, se nem változtatja meg, csupán felfedezi azokat. Azt is elfelejti az ember, hogy nemcsak a Hold, de a Mars is ezredmilliméter távolságban van tőlünk a világűr mértékegységeivel mérve. Az embernek nemcsak (rossz) ösztöneit kell legyőzni, hanem oktalan büszkeségét is. Az igazi, nagy tudósok (mint Einstein) szerények, mert ők tudják igazán, hogy az emberi tudás véges. Az özönvíz elbeszélése, a bábeli torony története arra tanít, hogy az az emberi társadalom, melyben az erőszak uralkodik, nem boldogabbá, hanem szerencsétlenebbé teszi az embert.
Bár vallási értelemben nem túl eseménydús időszak előtt állunk, érdemes néhány szót ejtenünk hamarosan beköszöntő hónapunkról Hesvánról (חשון), mely ünnepnapok számát tekintve igencsak szürke hónapnak minősül, kiváltképp az előző mozgalmas Tisrit és a következő szintén sűrű Kiszlévet tekintve. Néhány nevezetes pillanat azonban Hesvánban is megadatik. Ilyen Hesván hetedike, azaz Zájin Hesván is. Az izraeli törvényhozás a közelmúltban állami ünnepnappá nyilvánította Hesván hónap hetedik napját, mely az „alija napja” (יום העלייה) lett. A Kneszet döntése szerint állami ünnepséggel, rendezvényekkel, és az oktatási intézményekben megemlékezésekkel ünnepelik a Nemzeti Alija Napot. Másik nevezetes nap Hesván 12-e. Ekkor hunyt el ugyanis Ráhel ősanyánk, az az asszony, akiért hét meg hét évet szolgált Jákob Lábánnál. Jákob az efráti úton, Bét-Lehemben temette el, nem messzire Jeruzsálemtől. Sírja fölé kőépületet emeltek, s Izrael gyermekei odajártak imádkozni, kiönteni szívüket Istennek, kérlelni Ráhelt, álljon melléjük bajukban, szorongattatásukban. Különösen Hesván 12-én, halála napjának évfordulóján keresték fel a sírt.
A cél, amelyre a bábeli torony építői törtek, az volt, hogy megszüntessék a különbséget Isten és ember között, hogy olyan világot építsenek fel, amelyben nincsenek többé különbségek. A zsidó hagyomány egyik ötlete, hogy a Bábel tornya történetét egyfajta antiutópiaként értse. Az özönvíz utáni világ lassú újjáépülésének elbeszélését meglepő kitétel zavarja meg, Noé egyik fia, Jáfet leszármazóiról olvassuk, hogy az ő lemenői közül váltak ki „a szigeti népek, országaikban, mindegyik a maga nyelve szerint, családjaik szerint, népeikkel, Brésit, 10, 5). Alig pár sorral Bábel tornyának története előtt azt olvassuk, hogy az emberek, de legalábbis egy részük feltétlenül, különböző nyelveket beszéltek. Hogyan állt helyre Bábel tornyának építésekor az egykori nyelvi egység, amelyet aztán újra össze kellett zavarnia az Örökkévalónak? Jonathan Sacks volt brit főrabbi szerint a nyelvek egyésge Bábelben nem adottság volt, hanem kényszer. A teljes emberiséget egységesíteni akarták újra egyetlen, minden mást felülmúló jelentőségű cél elérésének érdekében, hogy saját erejükből érjék el az isteni szférát, hogy önmagukat az embert istenné tegyék, akkora építményt húzzanak fel, amely eléri a mennyet. Az emberek világának természetes és kiküszübolhetetlen velejárója a sokféleség és a megértés hiánya is meglehetősen gyakran. Akik azt a célt tűzik ki maguk elé, hogy megteremtsék az emberiség teljes egységét és uniformitását, ennek révén pedig meghaladják az emberi állapotot, veszélyes utópisták, akik, ha sikeressé válnak, totalitárius társadalmakat rendeznek be. Ez a XX. századi érzékenység olvastatja Jonathan Sacks-szel egy ellenutópia elbeszélésenek a Bábel tornya sztoriját, amelyben egyforma téglákból építik egyforma munkaerők a tökéletesnek szánt világot. Az özönvíz utáni világ a teljes káoszra felel, amely az özönvizet megelőzte, a teljesen széteső, szervezetlen közösségek rémképére, ahol „mindenki háborúja zajlott mindenki ellen”. Ezt akarta meghaladni az özönvizet követő nemzedékben a társadalmiság újjászervezése, amely Sacks szerint túlságosan jól sikerült, ezért olvasható a torony története az első totális állam kiépítésének kísérleteként is, amely azonban eleve kudarca ítéltetett. Ironikus gesztusa a szövegnek a figyelmeztetés, hogy Istennek le kellett ereszkednie, hogy egyáltalán lássa, hogy állnak a torony építési munkálatai. Az Örökkévaló szelíd büntetést ró a résztvevőkre, helyreállítja a köztük meglévő különbségeket, megengedi, hogy különbözőek, vagyis mindannyian önmaguk lehessenek, saját hagyományaikból kiinduló közösségeket alkothassanak újra, amelyek bekalkulálják együttműködéseikbe, hogy lesznek mindig közöttük jól-rosszul kezelhető, kölcsönös megértési nehézségek, ezek fennmaradása az emberi világ sokszínűségének garanciája.
Dr. Vajda Károly, az OR-ZSE rektora „Szerezzünk magunknak nevet, hogy szét ne szóródjunk az egész földön.” Rabbi Nátán (i.sz. 2. sz.) összekapcsolta ezt a mondatot a Semot 23:13 versével, mely tiltja Isten nevén kívül más (isten) nevének említését. A neves tanaita föltételezi, hogy a Bábel tornyát építők kissé eufemizáló módon, de a bálványimádás szándékát fejezik ki (vö. bSzánhedrin 109a). Valószínűsíti e feltevést, hogy a névszerzés tervét megfogalmazó mondatra következő vers második szava az eddig csak elvétve használt négybetűs istennév. Tovább erősíti e fölvetést, hogy a torony történetében az Örökkévaló más megnevezése elő sem fordul. Annak bizonyítéka, hogy a saját nevezetesség hajhászása ellentétes a monoteista jámborság eszményével, kvázi bálványimádás, a névtan segédtudományával már a zsidó vallásosság korai korszakaiban is visszaigazolható számtalan olyan zsidó névformából, mely nem egyszerűen viselőjének valamely tulajdonságát (pl. Korách – kopasz) írta le, vagy épségének, szépségének vágyát fogalmazta meg, hanem az Örökkévalóval kötött szövetség kötelékébe vonta be a név viselőjét (pl. Curisáddáj, Netánél, Gámliél stb.). Azt, hogy a szétszóratást a Babilóniába hurcolt zsidóság az Örökkévaló nevére hozott szégyen miatt kirótt büntetésként értette, talán ez a történet is befolyásolta, hiszen a bábeli torony építőinek szájáról hallatszik először az ettől való félelem, s esik meg velük büntetésként épp az, amitől rettegnek: a szétszóratás. Érdemes továbbá megjegyezni: a modern zsidó vallásbölcseletnek a például a Beresit 11:7-ben is előforduló, Istenre vonatkozó, többes szám első személyű igealakok értelmezéséhez nincs szüksége – a klasszikus magyarázatokban gyakran előforduló – angyalseregek és égi udvartartás föltételezésére. A modern értelmező nem szorul rá arra, hogy az Örökkévalót antropomorfizálja, udvaroncokkal körülvett királyként képzelje el. A szóban forgó többes szám első személyű, ún. kohortatív, azaz fokozottan cselekvésre buzdító alakok egyfajta beszédkonvenció részei. Ahogyan a szakácskönyvek „Vegyünk egy csipetnyi sót!” fölszólítása is csak az olvasóra egymagára vonatkozik, s sosem fordul elő, hogy a szakácskönyv írója annak olvasójával együtt közösen vesz egy csipetnyi sót, a bibliai versek e többes számú igealakjainak is csak stiláris, hangulati jellegük van – ahogy ezt a Talmudban gyakran használt értelmezési szabály is mondja: a Tóra a hétköznapi nyelvhasználatot követve fogalmazott.
HÍREK A VILÁGBÓL