Hetilap

Dr. Verő Tamás
okt. 12.
5 perc olvasás

FRANKEL ZSINAGÓGA HETILAPJA - Dr. Verő Tamás rabbi összeállítása

2025. október 13. hétfő – 5786. tisri 21. erev SMINI ACERET

Gut jantev, hág száméáh, boldog ünnepet, Gut jantev,

Sűrű napok várnak ránk, Hosana Rábát (הושענא רבה), Smini Áceretet (שמיני עצרת) végül jövő hét közepén Szimhát Tórát (שמחת תורה) ünnepelhetjük, lezárván a szukoti ünnepkört. Lezárásként a Tóraolvasáskor nem elégszünk meg a hetiszakasz (többszöri) olvasásával, hanem mindjárt elkezdjük az új esztendő első hetiszakaszát, Böréshit könyvét, ezzel is jelképezzük, hogy a Tóra olvasását, tanulását sohasem lehet befejezni. A Tóra egyik utolsó mondata: “Nem volt Izraelben Mózeshez hasonló próféta”. Nem volt Mózeshez hasonló vezetője népünknek, aki úgy szerette volna a rábízott népet, mint Mose Rábénu. Ez a végtelen szeretet és aggódás nyilatkozik meg a Mester szavaiban, amikor halála előtt megáldotta Izraelt. Bevezető szavaiban Mózes emlékeztet a szináji kinyilatkoztatásra, amikor Izrael elfogadta a Tóra törvényeit Ettől kezdve Mózes Tórája Jákov gyülekezetének minden idők örökségévé vált. Az áldás sorra veszi Izrael összes törzseinek életét a jövőben. A veszélyben lévő Reuvén és Júda törzseiért (határszéli törzsek) imát mond, hogy fennmaradjanak. “Ezt mondja Júdának, hallgasd meg Isten az ő imáját és légy segítségére ellenségeivel szemben”. Lévi törzse nemcsak áldásban, hanem bő dicséretben is részesül. Ez volt az a törzs, mely nem vett részt az aranyborjú imádásában és Mózes mellé állt, amikor meg kellett fenyíteni és fegyelmezni a népet. “Törvényeidet ők fogják tanítani Jákobnak és az áldozatokat bemutatni oltárodon”. E törzs adja majd a népnek a papokat, tanítókat. Efrájim és Menásse vezető törzsek lesznek. Zevulun hajós nép, Iszáchár sátraiban művelik a Tant. Dán fiatal oroszlán lesz (utalás a Dán-beli Sámsonra), Gád betartja fogadalmát (élharcos lesz a honfoglalásban). Áser földjén vasat bányásznak. A törzsek felsorolása után az áldás zárószavai egész Izraellel foglalkoznak. Izrael különállóan, de biztonságban él majd földjén, amely bőségesen ad gabonát és mustot. Büszke lehet a nép, kit Isten oltalmaz. “Boldog vagy Izrael ki olyan, mint te, kinek az Örökkévaló védőpajzsa”. Mózes áldó szavai évről-évre mintegy azt mondják nekünk, hogy első nagy Tanítónk velünk van minden időben. A “különállás” a magányosság, nem átkot jelent az ő szavaiban, hanem a zsidó nép hivatástudatát. Az ókorban mi képviseltük egyedül a monoteizmust, az egyistenhitet. Minden időben nekünk kell hirdetnünk annak erkölcstanát. Ha valójában betartjuk a “szeresd Istenedet teljes szívedből”, akkor azt is életünk alapjává kell tennünk, hogy “szeresd felebarátodat mint önmagadat”. Mert Isten-szeretet emberszeretet nélkül a zsidó hit, a zsidó vallás elferdítése! Szimhát Tóra napja örömünnep. Nem annak örülünk, hogy befejeztük az évi Tóra-olvasást, hanem hogy újra elkezdjük azt. Évezredekkel ezelőtt magányos sziget voltunk egyistenhitünkkel a bálványimádás tengerében. Talán elérkezett az idő, hogy a gyűlölet, az emberölés világjelenségével szemben a szeretet, a megértés, a béke önmagunkkal és másokkal legyen az a Tan, mely Cionból indul ki. Nem minden rajtunk múlik, nem minden van a kezünkben, de a Tóra örömünnepén vessünk kissé számot önmagunkkal is: vajon megteszünk-e mindent, ami tőlünk telik. Mózes áldása az egész népnek szól. Azoknak is, akik keveset tudnak róla és még kevesebbet a Tóráról és annak örömünnepéről. Talán felébreszti ez az áldás azokat is, akik a világi újév borgőzös örömét keresik, és nem ismerik Izrael örökségének szellemi örömét. Hisszük, hogy ezt is elérjük és tanúi leszünk Dávid király áldó szavai megvalósulásának: “Béke a közel- és távollévőnek – így szól az Úr és teljes lesz gyógyulásunk”.

Szimhát Tóra: amikor a Tórával örvendezünk – a gyűlölet árnyékában is. A világ zsidó közösségei ezen a héten ünneplik a Szimhát Tórát, a Tóra örömünnepét – azt a napot, amikor a hívők énekkel és tánccal fejezik be, majd azonnal újrakezdik a Szent Könyv olvasását. Miközben világszerte erősödik az antiszemitizmus, ez az ünnep emlékeztet arra, hogy a zsidó nép valódi ereje nem a hatalomban vagy a földben, hanem a Tórához fűződő örök szeretetben rejlik. 1663. október 14-én Samuel Pepys, az angol köztisztviselő úgy döntött, hogy ellátogat a londoni Creechurch Lane zsinagógájába. A zsidók különlegességnek számítottak a királyság helyreállítása utáni Angliában: csaknem négyszáz évvel korábban kiűzték őket az országból, és csak 1656-ban engedték meg újra, hogy angol földön éljenek. Pepys, aki semmit sem tudott a zsidó vallásról, nem is sejtette, hogy látogatása éppen a zsidó naptár legörömtelibb napjára, a Tóra örömünnepére esett. Amit látott, teljesen meghökkentette. „De, Uram!” – jegyezte fel híres naplójába. – „Látni azt a rendetlenséget, a nevetést, a játékosságot, a figyelmetlenséget, az egész szertartás zűrzavarát – inkább állatoknak tűntek, semmint az igaz Istent ismerő embereknek! Az ember soha többé nem akarna ilyet látni. Valójában még sosem láttam, és el sem tudtam volna képzelni, hogy a világon létezhet vallás, amelyet ennyire értelmetlen módon gyakorolnak.” Pepys valójában akaratlanul is a történelem egyik legrégebbi szerelmének – a zsidó nép Tóra iránti rajongásának – lett tanúja. A zsidóságban nincsenek szentek, akiket imádni kellene, sem ikonok, amelyeket tisztelni kellene. Van viszont egy könyv, amelyet tanulmányozni és tanítani kell: a Tóra tekercse, az a törvénykönyv, amelyet Isten adott Mózesnek és a zsidóknak a Szináj-hegyen. Ez az a szöveg, amelyhez több mint háromezer éve értelmileg kapcsolódunk, és amelyből érzelmi erőt merítünk. „Ez a könyv a legdrágább kincsünk” – írja Jonathan Sacks rabbi, a neves brit teológus és lord. – „Úgy állunk előtte, mintha király lenne. Úgy táncolunk vele, mintha menyasszony volna. Úgy csókoljuk meg, mintha barátunk lenne. És ha – Isten őrizz – egy Tóra-tekercs javíthatatlanul megsérül, úgy gyászoljuk, mintha családtagunkat veszítettük volna el.” Ha egy Tóra-tekercs véletlenül leesik, minden jelenlévőnek böjtölnie kell bűnbánatként. Ha egy zsinagóga leég – akár baleset, akár gyújtogatás miatt –, az első, ami mindenkit nyugtalanít: vajon megmenekültek-e a Tóra-tekercsek. A Szimhát Tóra az őszi zsidó ünnepek háromhetes sorozatának utolsó napján van. Ros Hasana, Jom Kippur és Szukot után következik. Ám ellentétben ezekkel az ünnepekkel, a Szimhát Tóra nem bibliai eredetű; nem felülről elrendelt vallási parancs, hanem alulról, a közösségből fakadó hagyomány. Gyökerei tizenöt évszázadra nyúlnak vissza a babilóniai zsidóság idejébe, ahol kialakították azt a gyakorlatot, hogy a teljes Tórát – a Teremtés könyvétől a Mózes ötödik könyvéig – egy év alatt felolvassák. Az éves ciklus befejezését örömünneppel köszöntötték: énekkel és tánccal járták körbe a zsinagógát a Tóra-tekercsekkel. Kicsik és nagyok egyaránt részt vettek az ünneplésben. Amint elhangzottak Mózes ötödik könyvének utolsó versei, azonnal felnyitották az első tekercset, és felolvasták a Teremtés könyvének első sorait: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” A zsidó kapcsolat a Tórával sohasem ér véget – amint befejezzük, rögtön újrakezdjük. A zsidókat gyakran nevezik „a Könyv Népének”. A kifejezés a Koránból származik, ahol 31 alkalommal fordul elő – találóan, hiszen egyetlen nemzet sem azonosult annyira egy könyvvel, mint a zsidók a Tórával. Sacks megjegyzi: mire a Szimhát Tóra ünnepe elterjedt az egész zsidó világban, a zsidók már elvesztették mindazt, amit egy nemzet túléléséhez nélkülözhetetlennek tartanánk – a földjüket, szuverenitásukat, politikai szabadságukat, hadseregüket. De megmaradt a könyv, amelyet tanulmányozni, tanítani és ünnepelni lehetett. És ez elég volt ahhoz, hogy a zsidó nép fennmaradjon. Három évszázaddal Pepys naplóbejegyzése után egy másik neves író is tanúja lett a Szimhát Tóra ünneplésének. 1965-ben Elie Wiesel a Szovjetunióba utazott, ahol a zsidók félelemben éltek, és a vallást elnyomták. És mégis: az év egyetlen napján – Szimhát Tórakor – fiatal zsidók tömegei gyűltek össze Moszkva egyetlen megmaradt zsinagógájánál, hogy bátran, a KGB fenyegetése ellenére, nyíltan ünnepeljék zsidóságukat. Wiesel megdöbbent. „Honnan jöttek mindannyian?” – csodálkozott. – „Ki mondta nekik, hogy tíz- és tízezrek fognak itt összegyűlni, hogy énekeljenek, táncoljanak és örvendezzenek a Tóra örömében? Alig ismerik egymást, és a zsidóságról is keveset tudnak – mégis, honnan tudták ezt? Órákig voltam közöttük, elkábulva és felhevülve, felkavarva egy ősi álomtól.” Ez az élmény előrevetítette a szovjet zsidóság megmentéséért folytatott mozgalmat, amely végül áttörte a vasfüggönyt, és megváltoztatta a hidegháború menetét.

A Szimhát Tóra idén ismét visszatér – a világszerte erősödő antiszemitizmus közepette. Egy évvel a pittsburghi Élet Fája zsinagóga elleni mészárlás után, és néhány nappal a németországi Halléban történt jom kippuri lövöldözés után a zsidó közösségek egyre gyakrabban szorulnak rendőri védelemre, amikor imára gyűlnek össze. Ennek ellenére világszerte újra megtelnek a zsinagógák ugyanazzal a lelkes örömmel, amely valaha megdöbbentette Pepyst és elbűvölte Wieselt. A Könyv Népe ismét örvendezik a Tórának – azokkal a tekercsekkel táncolva, amelyek immár 33 évszázada népük identitásának és erejének végső forrását jelentik. Az aish.com cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla