Hetilap
- Dr. Verő Tamás
- 2025. szept. 12.
- 8 perc olvasás
2025. szeptember 12. péntek – 5785. elul 19.
péntek 18:30 | gy. gy. 18:44 | szombat 10:00 | havdala 19.46 83/5
KI TÁVO (V. Mózes 26.1. – 29.8.) כִּֽי־תָב֣וֹא
Mózes különböző törvényeket ismertet, majd elmondja, hogy az ember holttestét még aznap el kell temetni, a talált jószágot megőrizni és visszaszármaztatni jogos tulajdonosának. A szakasz megismétli a házasság, valamint a zsidó erkölcs és szemérmesség törvényeit és utasításait, a válás módját, a tábor tisztaságának szabályait.
“Midőn bemégy”. A cím természetesen a Kánaán országába való bemenetelre utal, ekkor a föld zsengéjéből népünnepély keretében vinni kellett egy kosárkával a jeruzsálemi Szentélybe. A valóságban a hét kiemelt növény (búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajfa, és méz) tizedét adták át a papnak gyönyörű ima kíséretében. A szöveg valószínűsíti, hogy más áldozások bemutatása is imákkal volt egybekapcsolva. A Szidra áldásokat és átkokat is tartalmaz. “És lesz, hogyha hallgatva hallgatsz az Örökkévaló szavára, áldott leszel a városban és áldott leszel a mezőn. Áldott lesz méhednek gyümölcse, és földed gyümölcse.” Választani lehet az életet, az áldásokat. Hosszú sorok sorolják a retorziókat, az intelmeket. Mi találjuk meg a követhető utat, amelyet Mózes össze is foglalt számunkra. “Őrizzétek meg tehát a Szövetség szavait és tegyétek meg, hogy boldoguljatok mindenben, amit cselekesztek “
Hetiszakaszunkban van egy olyan mondat, ami ellenségeinket, barátainkat, sőt, saját magunkat is gondolkozásra késztet. A mondat így hangzik: „Isten felemelt ma téged, hogy kiválasztott népe legyél… és az összes népek fölé helyezett… , hogy szent népe legyél Istennek, ahogy azt megmondta.” Ellenségeink – természetesen – azzal vádolnak minket, hogy fajgyűlölők, világuralomra törők vagyunk. A „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” ebben a mondatban látta igazoltnak hamis vádjait. Az idegenekkel való házasság tilalmát úgy értelmezték a nürnbergi fajvédő törvények bevezetésénél (1935-ben) a nácik, hogy „a zsidóktól tanultuk” . Úgynevezett barátaink is azt nyilatkozták rólunk, hogy tehetséges, uralomra vágyó nép” vagyunk. De talán a legfájdalmasabb, amikor közöttünk akadnak olyanok (neves emberek is), akik tudatlanságból, hozzá nem értésből fajvédelemnek, oktalan gőgnek magyarázzák az ünnepi imáinkban is szereplő (אתה בחרתנו) kezdetű kitételt. Mi is tulajdonképpen a kiválasztottság elve? Az ókorban a görögök is, a rómaiak is kiválasztottnak tartották magukat, a többi népeket pedig barbároknak. Az ő szemükben a fizikai erő jelentette elsősorban a kiválasztottságot. Az újkorban Nietzsche-féle „felsőbbrendű” ember volt a náci fajvédelem alapgondolata, mely a németeket „Herrenvolk” -nak, uralkodásra született népnek tartotta. A Tóra és a hetiszakasz által megjelölt kiválasztottság nem fizikai erőt, nem a nép számbeli nagyságát, hanem a nép erkölcsi törvényeit, szellemi értékeit jelöli meg annak alapjául. A Tóra törvényei és azok betartása jelenti Izrael kiválasztottságát. „Fiai vagytok ti Istennek” De éppen ezért „mint ahogy apa bünteti fiát, úgy büntetlek én titeket”. A kiválasztottság nem több jogot ad Izraelnek, hanem több kötelességet ró rá. Izrael bűneit Isten jobban számon tartja, mint más népekét. Ha Izrael letér az általa elfogadott hivatásáról, ha nem lesz a törvény népe, megszűnik majd különleges helyzete is. „Hiszen mind kusiták (idegenek) lesztek ti nekem, Izrael fiai.” És mi az a hivatás, amit Izrael, a „kiválasztott” nép kell, hogy magára vállaljon? Nemcsak saját jólétére, „megváltására” kell, hogy gondoljon. Kötelessége, hogy munkálkodjék a világ, az emberiség megváltásán. Az örök béke jelenti a világ megváltását. Jezsajás és Micha próféták jelölték meg ezt a hivatást. Ez az eszme kell, hogy vezesse Izraelt minden időkben: az emberiség egysége és örök békéje! Azonban ideál és valóság nem mindig járnak együtt… A kiválasztottság eszméje ideál, amit követnünk kell, ha teljesen nem is érhető el. A bevezetésben említett idézet úgy kezdődik, hogy „ha hallgatni fogsz Isten szavára, megőrzöd törvényeit, mit ma eléd adok…” De hetiszakaszunk olyan részt is tartalmaz, hogy mi lesz a sorsunk, ha nem élünk az isteni törvények szerint, főleg embertársainkhoz való viszonyunkban. Népünk sok mindenen ment keresztül az évezredek során. Még a Tóra-béli átkoknál is nagyobb szenvedéseken ment át Izrael. De mindvégig hittünk az Isten képmásává teremtett emberben. És a próféták szavaival élve soha nem mondtunk le az „idők végén” bekövetkező megváltásról – a miénkről és az emberiségéről. Hittünk abban az e heti Háftárá szerint -, hogy „népek fogják követni a Cionból áradó fényt”.
Az etológia, állatviselkedéstan egyik legismertebb, tulajdonképpen jóval „tudomány” előtti megfigyelése, hogy a kutyák megjelölik a területüket. Ez a késztetésük nyelvi fordulattá lett, azokra mondjuk, hogy így tesznek, akik monopolizálni akarják a szakterületük egy-egy szegmensét, mások szeretetét stb. Akik egyeduralkodóként kívánnak dominálni valami vagy valaki felett. Másfelől elég erős és általános igénynek tűnik az ember esetében is, hogy legyen helye a világban, ahol otthon van, kijelölt határain belül ő diktálja a szabályokat, biztonságban érezheti magát. A biztonságvágy és a dominancia egymással talán össze is függő vágyai motiválhatják ezt a területigényt, birtoklásigényt, amely a családokon belüli „játszmák” egyik forrása. Más helyzetben, szoros közösségekben, például egy börtönben, az ilyen hatalmi, terület biztosítási játszmák teszik különösen elviselhetetlenné az életet. Itt, történetének első fázisában Izrael készül hódításra. Amikor belépnek a földre, amely az otthonuk lesz, mint mindenki más, meg akarják jelölni annak határait. Mose, aki élete végére már sokat megért az emberi természetből, nem csak lehetővé teszi, de egyenesen meg is parancsolja számukra ezt. Csak egy dolgot kér. Hogy amikor elkészülnek, Isten szavait véssék kőbe. Az oltárt nem saját dicsőségük hirdetésére emelik értelemszerűen, hanem Istennek adnak hálát áldozatok bemutatásával. Nem saját nagyszerűségükről emlékeznek meg áhítatosan, hanem Istenéről. Majd az alkalmi oltár köveiből épített „diadalív” felirata sem a honfoglalókról emlékezik meg, hanem Isten nekik adott parancsairól, arról, mit vár tőlük. Rabbi Pinhas Kasnett egy klasszikus kommentátor, Abarbanel szavait idézi, szerinte Abarbanel azt olvasta ki a szövegből, hogy Mose saját jól ismert vágyaik révén vette rá Izrael népét, hogy Isten parancsolataira emlékeztessék magukat, Freuddal szólva szublimálta, magasabb célok szolgálatába fogta ösztönkésztetéseiket. Ezzel is jelezve, hogy Izrael célja a honfoglalásánál több, mint letelepedni, biztonságos, védhető határok között élni. A honfoglalás spirituális célja olyan országot építeni, amelyet a Tóra irányít, amelyben áldást lelhet a föld minden családja, ahogy Ábrahámnak mondta elhívásakor Isten. Az Ábrahám által kapott feladatot kellett végrehajtaniuk. Az emlékhely célja éppen az ellentéte tehát minden más – a hódítók öndicséretét hirdető – diadalívnek. A Tóra, ha így nézzük, örök ellen-diadalívet kívánt emelni a világtörténelem minden leendő diadalívével szemben Kasnett rabbi szerint.
Kőnig Tamás, építész A Ki távo hetiszakasz a honfoglalást megelőző szertartást írja le. Az ember először csak házat épített magának, köveket, melyek megvédték a természeti csapásoktól, és ezeket a házakat különböző rítusokkal avatta fel. Majd az emberek csoportjai közösségi tereket hoztak létre, és ezek felavatásának is kialakultak a rítusai. A zsidóság közösségi épülete a zsinagóga. A Tóra először csak kőbe vésve létezett, majd a sokszorosítást és a szállítást megkönnyítendő elkezdték az egyszerűbben kezelhető és hordozható pergamen-tekercsekre írni. Tárolására tóraszekrény, olvasására – körülállható – bimá, azaz emelvény készült. A Tóra házává pedig a zsinagóga vált. Egy emlékmű, egy zsinagóga „élete” jellemzően hosszabb, mint egy emberé. Bár tovább él, mint az ember, de jellemző életszakaszaik hasonlóak. Az épületeknek is megvannak a nehéz időszakaik, betegségeik, ők is öregszenek. Erre próbálok néhány példát mutatni egy-egy, korábban az építész-irodánknak munkát adó zsinagógát említve. A „legegyszerűbb” feladat folyamatosan jó állapotban tartani egy épületet. Ha ez nem sikerül, akkor a betegeskedő épületet „meg kell gyógyítani”. Erre példa a nagy zsinagógaépítő, Baumhorn Lipót szegedi zsinagóga rekonstrukciója. Nemrég elkészült külsején, és a belsején is változatlanul látszik tervezőjének zsenialitása. A rekonstrukciónak szinte az ellentéte a revitalizáció. Egy gyakorlatilag még létező, de működni már nem tudó épületnek a továbbélésben kell segíteni. A szintén Baumhorn által tervezett esztergomi és a budapesti Dózsa György úton lévő zsinagógát korábban megpróbálták újraéleszteni, de az akkor megtalált új funkciójuk „életidegen” volt. Részben emiatt az állapotuk is leromlott. Működésük csak új alkalmazással indítható meg ismét. Az előző megoldások kombinációjának tekinthető, amikor egy épületnek sok-sok baja van egyszerre. Egyrészt megváltozott körülötte a világ, másrészt az ő állapota sem a régi. Ennek jelenleg a legjobb „élő” példája a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, mely – lassan befejeződő – rehabilitációja után ismét jó állapotú, az eredetivel vizuálisan gyakorlatilag megegyező zsinagóga, de funkcióját tekintve részben múzeummá kibővített, többcélú rendezvénytér lesz. Az Ígéret Földjére érkezéskor, a „tejjel-mézzel folyó országban” köveket állítottak fel, rajtuk a Tóra szavaival. A Szentföldön később a Tórának szentélyt emeltek, a későbbi vándorlások és száműzetések során pedig „kis szentélyeket”, azaz zsinagógákat, amelyekben a Tóra örök erkölcsi üzeneteit őrzik. Az emlékkövektől a zsinagógaépületekig tartó sok változás ellenére látszik az állandóság igénye. Egy zsinagóga létrehozása, megújításának célja az ember megújulásra, spirituálisra, kultúrára vonatkozó igényeinek kielégítését szolgálja.Az idő múlásával egy zsinagóga épületét funkcionális és szerkezeti korszerűsödésének igénye átalakíthatja, de ezzel éppen a továbbélését biztosítja.
Dóra Bálint, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga PR menedzsere Az egyik kővel ezt és ezt tedd, a másikkal ezt és ezt ne tedd, mondja Mose és a vének a hetiszakaszban. Az egyik fajtát faragd, meszeld, és írj rá világosan, de az oltár köveit ne faragd vassal. A kommentárok megoszlanak ama tekintetben, hogy miért tilalmas a vassal vésés az oltár kövein, illetve, hogy a kövekre, vagy az oltárra kell-e írni. Az ókor óta konszenzusos válaszokra váró kérdéseket én nem fogom megválaszolni, bár ami az utóbbi kérdést illeti, hajlok arra, hogy a meszelt kő verzió lesz a befutó. Az Örökkévalónak csak nincs szüksége arra, hogy népének átadott törvényeit a neki állított oltárról olvasgassa. Az alapvető kérdés számomra az, hogy egyáltalán miért kellett kétféle kő. Az Örökkévaló törvényeit miért ne jelenítsük meg a neki emelt oltáron? Miért ne emeljük a leírt törvényeinket a transzcendens szférába? És ehelyett miért írjuk őket inkább más, meszelt kövekre, ahonnan előbb-utóbb még az eső is lemossa? Beléptetek az országba, mondaná tán az Örökkévaló, ahol Dántól Beer Seváig folyik a tej meg a méz. De nem csak tejet adtam, meg mézet. Vasat és meszet is adtam, felnőtté, néppé váltatok. Nektek adtam az országot annak összes kövével, meszével és vasával. Építsétek fel magatokat, a közösségeiteket és az országotokat. Meszeljetek újabb és újabb köveket, véssétek fel rájuk törvényeiteket, múltatok, jelenetek és aspirációitok narratíváit. Magyarán: értelmezzetek és értelmezzetek újra. A meszelt kő tehát mi vagyunk. Faraghatjuk, átmeszelhetjük. Írhatunk rá törvényeket, matekpéldát, graffitit, narratívát. A meszelt kő profán, annyira, hogy akár vassal is faraghatjuk. A Rumbach utcai zsinagóga kövei 1872-ben álltak össze, többek között vasból és mészből, hogy akkori narratívákat fogalmazzanak meg. A köveket nem faragtuk újra, de újrameszeltük őket. A célunk, hogy 2020-tól az épület kövei identitásvitáknak, emlékezetpolitikának, értelmezési keretek kialakításának adjanak helyet, hogy aktuális és releváns Tórákat írjunk rájuk.
HÍREK A VILÁGBÓL